Kilencven éve született Dömötör Zoltán, aki nem lőtt – ejtett

Az uszodai világban gyakori jelenség, hogy a kismedencében tempózó úszópalánták irigykedve figyelik a nagy, erős vízilabdázókat. Ha jó a labdaérzékük, idővel a labdafogó háló túloldalán kötnek ki – aztán hipp-hopp elrepül néhány évtized, és már őket nézik sóvárogva a kicsik…

Na de látott-e már a világ olyat, hogy valaki a felnőttmezőnybe berobbanva letegye a névjegyét úszóként, aztán néhány évre rá a vízilabda-válogatottal nyerjen olimpiát? Hogyne látott volna: Dömötör Zoltán a vizes sportok polihisztora volt. 1935-ben született, 13 éves korában fedezte fel az UTE úszószakosztályának egyik alapítója, Técsői Henrik a Tungsram uszodában. Ha valakinek, neki jó szeme volt a csiszolatlan gyémántokhoz: a klub első pólómeccsén maga is játszott, hogy aztán edzőként klasszisokat vezessen a csúcsra.

Dömötör úszóként kezdte az újpestieknél, a berlini olimpián váltóban bronz­érmes Gróf Ödön egyengette az útját, segítette a fejlődését. A históriás könyvek szerint 200 és 400 méteren volt különösen erős, a korosztályos versenyeken halmozta az érmeket, pedig nem akármilyen vetélytársakkal kellett megküzdenie. A gyorsváltóba kerülésért például ádáz küzdelem zajlott, Dömötörnek mégis volt rá esélye, hogy 17 évesen utazhasson a helsinki olimpiára. A válogatón jobb időt úszó Kettesi Gusztávot vitték helyette – két évvel később viszont eljött az ő ideje.

A Helsinkiben ötödik helyen végző 4x200-as férfi gyorsváltó az 1954-es torinói Európa-bajnokságon nagyot dobbantott: Dömötör Zoltán, Kádas Géza, Nyéki Imre, Till László összeállításban óriási fölénnyel, az olimpiai bronzérmes franciákat több mint hat másodperccel megelőzve győzött. A Népsport beszámolója szerint az olasz szurkolók nagy üdvrivalgással fogadták, hogy az első váltás után kedvenceik vezettek, „de örömük éppen olyan rövid ideig tartott, mint a váltó előnye”.

S hogy miért? „Dömötör nagyon beleszállt, az első ötven után nemcsak a hátrányt dolgozta le, hanem a vezetést is átvette. Száz méternél már másfél méter volt a váltónk előnye” – olvasható a döntő tudósításában. Az ifjú, mindössze 19 éves Dömötör második emberként a minimális lemaradásból csaknem nyolcméteres előnyt kovácsolt, az üldözők eztán sem tudtak közelebb zárkózni.

A váltóval elért Eb-győzelem mellett az 1954-es országos bajnokságon három aranyéremmel gazdagította a gyűjteményét, ráadásul ugyanabban az évben 200 és 400 méteren egyaránt ifjúsági országos csúcsot úszott. Ilyen sikerek után ritkaságszámba megy, ha valaki átkacsint a labdafogó háló másik oldalára, Dömötör azonban így tett, a húszas éveibe lépve kezdett el komolyabban foglalkozni a vízilabdázással, úszóként ugyanis a helsinki után a melbourne-i olimpiáról is lemaradt. Gyorsasága kiemelkedőnek számított, érezte a kaput – egyszóval sikerre volt ítélve.

Már-már hihetetlenül gyorsan történt minden: 1957-ben már alapembernek számított az Újpesti Dózsában, ráadásul a válogatottban is bemutatkozott. A franciáknak lőtt két gólja mellett tizenháromszor (!) találta el a kapufát – legalább volt mivel heccelniük a rutinosabb csapattársaknak… Egy évre rá Budapesten rendezték az Európa-bajnokságot, amelyet nagy várakozás előzött meg, mégiscsak címvédők és olimpiai bajnokok voltak a mieink.

Melbourne után a kivándorlási hullám miatt több változás is történt a keretben, de a fiatalok bizonyítottak a magyar közönség előtt, hibátlan mérleggel zárták a tornát. Dömötör négy évvel az úszásban szerzett Eb-aranya után vízilabdázóként is Európa-bajnok, nem mellesleg gólkirály lett. Egy életre a szívébe zárta a sportszerető közönség, amikor a döntő körben a szovjeteknek (4:2) három, az olaszoknak (7:0) két gólt lőtt. 

„Igyekeztem meghálálni a lehetőséget – mondta utóbb vízilabdás pályafutása hajnaláról. – Általánosságban elmondhatom, erős voltam, az átlagnál többet és gyorsabban úsztam, a balkezességem csak növelte a veszélyességemet.” Négy év múlva, 1962-ben megismételte a budapesti bravúrt, vagyis ismét megnyerte a kontinensviadalt a pólóválogatottal, és újfent ő szerezte a legtöbb gólt a mezőnyben, egyszerűen nem tudták lefékezni a riválisok.

A kettő között a római játékokon bronzérmet szerzett Lemhényi Dezső alakulata, vagyis a cél adva volt: 1964-ben, már Laky Károly irányításával hazahozni az aranyat Tokióból. Természetesen Dömötör Zoltán is ott volt a csapatban (egy évtizeden át minden nagy tornán bizalmat szavaztak neki), s ha már ott volt, ismét vezérszerepet vállalt. Klasszissá nemesedett: akkor villant meg, amikor a leginkább kellett.

Például az olimpia utolsó mérkőzésén, a nagy rivális Szovjetunió ellen. Az aranyérem forgott kockán, a lebonyolításból adódóan számolgatni kellett, mert a gólaránynak is volt jelentősége. Dömötör elmondása szerint már az aranykapuba is rögös út vezetett, a hollandokkal (6:5) és a jugoszlávokkal (4:4) egyaránt nagy meccset játszott a magyar válogatott, amely az olaszok ellen a második félidőben fordított (3:1). Így jutott el a legfontosabb ütközetig, amelyet már az egész ország hallhatott – Szepesi György tolmácsolásában.

Az utolsó negyed előtt 2:2-t mutatott az eredményjelző, aztán megszereztük a vezetést, ám az egygólos győzelem még nem ért volna aranyat. Kellett az is, hogy Dömötör négyméteresből meglepje a szovjet kapust, no meg az is, hogy fél perccel a vége előtt megússzanak a mieink. „Lőj, lőj, lőj! Lőj, Dömötör!” – kiabálta Szepesi, miközben balkezesünk farkasszemet nézett a kapussal, míg a mellé beúszó mezőnyjátékos kétségbeesetten lóbálta a kezét. Dömötör nem lőtt, Dömötör ejtett. De még milyen ívben! 

„Nekem is életre szóló élményt jelentett az a bizonyos ötödik találat, amelyre mindenképpen szükség volt az olimpiai győzelmünkhöz. Megszületését oly elemi erővel közvetítette Szepesi György… – idézte fel a történteket egykori Hosszabbítás mellékletünkben, a 80. születésnapján. – Azért a sztorihoz két dolog is hozzátartozik. Egyrészt végül nem lőttem, hanem ejtettem. Másrészt, azt sohasem felejtem el hozzátenni, hogy miután öt kettőre módosult az eredmény, még volt hátra harminc másodperc. Az én gólom elvesztette volna jelentőségét, ha a szovjetek utolsó támadásánál Ambrus Miki bravúros védéssel nem akadályozza meg az ellenfél harmadik gólját. Ha nem véd, elvész a nagyon várt aranyérem.”

De védett, hogy aztán egymás nyakában ünnepeljék a játékosok az olimpiai bajnoki címet. Ez volt Dömötör Zoltán pályafutásának katartikus csúcspontja, de korántsem a végállomás, a mexikóvárosi bronzérem után mondta le a válogatottságot. Közgazdászként diplomázott, ám az uszodai közegtől nem szakadt el: külföldön és itthon is edzős­ködött, a KSI-ben az életre is nevelte a tanítványait. Nyolc éven át, 2004 és 2012 között töltötte be a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöki tisztségét.

2019 novemberében, 84 éves korában hagyott itt minket, csütörtökön töltené be a 90. életévét. A jövő klasszisai immár a róla elnevezett Dömötör Zoltán Dunakeszi Sportuszodában (is) pallé­rozódnak, amelyben szeptember 10-én emléktáblát avatnak tokiói bajnokunk tiszteletére.