Japán csoda: Hirosimában, a bombázás napján született Szakai Josinori, az 1964-es tokiói olimpia szimbóluma

A japán városokat leromboló gyújtóbombás támadást megelőzően a szövetséges erők már Japán inváziójára készültek – ez volt az Operation Downfall, a Bukás-hadművelet. A háború az európai hadszíntéren ekkorra már véget ért, hiszen a náci Németország 1945. május 8-án aláírta a fegyverletételi nyilatkozatot, a Csendes-óceán térségében azonban folyt tovább. Az Egyesült Királysággal és a Kínai Köztársasággal karöltve július 26-án az Amerikai Egyesült Államok a potsdami nyilatkozatban határozottan felszólította a japán fegyveres erőket a feltétel nélküli megadásra, „gyors és teljes pusztulással” fenyegetve, ám ezt a szigetország kormánya figyelmen kívül hagyta.

Ekkorra, a szövetségesek Manhattan-terve már túl volt az atombomba kifejlesztésén és tesztelésén, és az amerikai légierő 509. összetett csoportja már rendelkezett olyan, a Silverplate fedőnév alatt felkészített B–29-esekkel, amelyek képesek voltak azt el is juttatni a Mariana-szigeteki Tinianról Japánig. Mivel Japán nem reagált, ezért Harry S. Truman amerikai elnök elrendelte a bombázást. Augusztus 6-án Hirosimára a Little Boy nevű, urán töltetű, majd 9-én Nagaszakira a Fat Man nevű, plutónium töltetű atombombát dobták le, az előbbit az Enola Gay, az utóbbit a Bockscar bombázó fedélzetéről. A bombázások utáni négy hónapban Hirosimában 90 000-166 000, Nagaszakiban 60 000-80 000 ember hunyt el a bombázások hatásainak következtében, nagyjából felük a bombázások napjain. A következő hónapokban számtalan ember halt bele az égési és az egyéb sebesülésekbe, vagy a sugárzás következményeibe. Bár Hirosimának jelentős helyőrsége is volt, mindkét városban többségükben civilek vesztették életüket.

Augusztus 15-én, hat nappal Nagaszaki bombázása és hét nappal a Szovjetunió hadüzenetének bejelentése után, Japán feltétel nélkül megadta magát a szövetséges erőknek. A megadási nyilatkozatot szeptember 2-án írták alá, ezzel hivatalosan is lezárva a második világháborút. 

Szakai Josinori 1945. augusztus 6-án született Hirosimában, Japánban – ugyanazon a napon, amikor az Egyesült Államok ledobta az első atombombát a városra. Ez a tény emeli különösen szimbolikussá, hogy éppen őt választották ki arra, hogy meggyújtsa az olimpiai lángot az 1964-es tokiói XVIII. nyári olimpiai játékok megnyitóján.

Szakai értelemszerűen a háború után felnövő új japán generációt képviselte. Noha újszülött volt, amikor a bomba elpusztította Hirosimát, kiválasztása az olimpiai láng meggyújtására Japán újjászületésének és békés jövőbe vetett hitének jelképévé vált. A nemzetközi közösség számára az ő fellépése azt az üzenetet közvetítette, hogy az ország túllépett a háború borzalmain, és készen áll arra, hogy békés és modern nemzetként jelenjen meg a világ színe előtt.

A tizenkilenc éves fiút Kogake Terudzsi, a hármasugrás korábbi világcsúcstartója készítette fel a feladatra – bár egy aktívan sportoló fiatalnak talán akkora energiabefektetéssel azért nem járt néhány száz métert futni egy fáklyával… (Kogake Terudzsi – aki a nagy elődök, az 1928 és 1936 között a számban egyaránt olimpiai aranyérmers Oda Mikio, Nambu Csuhei és Tadzsima Naoto nyomdokain választotta a Japánban emiatt hihetetlenül népszerű hármasugrást – az 1956-os japán bajnokságon akkoriban világcsúcsnak számító 16.48 métert ugrott, ám súlyos bokasérülése miatt Melbourne-ben 15.64-gyel csak nyolcadik lett.)

Az 1964-es tokiói olimpia volt az első, amelyet Keleten, Ázsiában rendeztek meg, egyúttal az első, amelyet műholdas kapcsolat segítségével a televízióban is az egész világon élőben közvetítetek. A játékok fontos politikai és kulturális jelentőséggel bírt: Japán ezzel jelezte, hogy a háború után gazdaságilag és társadalmilag is talpra állt, és kész a nemzetközi kapcsolatok újraépítésére.

Szakai Josinori – a „Hirosimai fiú” – futva vitte az utolsó szakaszon az olimpiai lángot, majd meggyújtotta a stadionban elhelyezett olimpiai kandelábert. Az egész világ figyelte, amint a 19 éves, mosolygós japán srác fellobbantja a lángot – a kép máig ikonikus, számos könyv, dokumentumfilm, plakát és történelmi visszatekintés része lett, és még a Sports Illustrated címlapján is ez szerepelt „Tokió, 1964: az olimpia elkezdődött” felirattal. „Szerencsére semmit sem tudok a háborúról. Gondtalanul nőttem fel a szabadság légkörében, a békeszerető Japánban” – mondta a nyilván gondosan előre megfogalmazott mondatokat a világpolitikai súlyú esemény kapcsán Szakai.

És valóban, a pillanat szimbolikája egyszerre szólt a háborús múlt elengedéséről, a békés jövőről és Japán technológiai és kulturális modernizációjáról. Sokan úgy tekintettek Szakaira, mint az „új Japán” megszemélyesítőjére.

Az olimpiával persze nemzetközi hírnevet szerzett, de sportkarrierje nem tartott túl sokáig. Szakai maga is atléta volt, a tokiói Vaszeda Egyetem hallgatójaként elsősorban síkfutásban versenyzett, nem is akárhogyan, az 1966-os bangkoki Ázsiai Játékokon két érmet is szerzett. A 400 méteres síkfutásban az indiai Ajmer Singh mögött 47.1-gyel második lett, míg a japán 4x400-as váltó harmadik embereként tevékenyen hozzájárult a 3:09.01-es Ázsiai Játékok-csúccsal győztes staféta aranyérméhez. Noha sosem versenyzett olimpián, Japánban elismert sportoló volt, aki a fair play és a nemzeti büszkeség képviselőjévé vált. A legnagyobb ismertséget azonban természetesen nem amúgy elismerésre méltó sporteredményei, hanem az olimpiai lánggyújtás hozta el neki.

Később televíziózással és médiával kapcsolatos területeken dolgozott, különböző sporteseményekhez kötődő szervezői és kommunikációs feladatokat látott el, így például 1968-ban csatlakozott a Fuji Televisionhöz újságíróként, ahol főként a hírek és a sport területén dolgozott, majd alkalmazták az NHK japán közszolgálati műsorszolgáltatónál is.

Szakai Josinori 2014. szeptember 10-én hunyt el 69 éves korában, halálát agyvérzés okozta. Nemcsak Japánban, a sportvilágban is megemlékeztek róla, különösen mert ekkor már javában zajlottak az előkészületek a 2020-as (végül 2021-ben megrendezett) második tokiói olimpiára. A mai napig őt tartják a japán olimpiai szellem egyik legikonikusabb alakjának.

Szakai Japán háború utáni megbékélésének és újjászületésének szimbóluma lett, a fiatal generáció képviselőjeként reményt, erőt és jövőbe vetett hitet adott, lánggyújtása pedig az olimpiatörténet egyik legemlékezetesebb pillanatává vált.