Lennox Lewis mindenkivel bokszolt – és mindenkit elvert

Pályatársainak nagy része kéz a kézben járt a botrányokkal, hangos ügyek kísérték brutális győzelmeiket és meglepő vereségeiket, Lennox Lewis hobbija mind ez idő alatt a sakk volt. Angliában inkább kanadainak tartották, Kanadában árulónak, Amerikában meg külföldinek, aki elorozta tőlük a nehézsúlyú övet. Jamaicában rajongtak érte, de ott kiért nem rajonganak?

A szeptember 2-án már hatvanéves Lewist különösebben nem izgatták a vele kapcsolatos vélemények, a ringben viszont szépen módszeresen mindenkit elvert. Őt aztán nem lehetett azzal vádolni, hogy vattába csomagolta volna a karrierjét, a WBO-t kivéve minden nagy szervezetnél ült a trónon, undisputed, azaz vitathatatlan bajnok volt, a teljesség igénye nélkül a következő ellenfelekkel végzett: Razor Ruddock, Tony Tucker, Frank Bruno, Ray Mercer, Andrew Golota, Evander Holyfield, David Tua, Mike Tyson és Vitalij Klicsko. Kortársai közül egyedül a WBO-trónt vigyázó Vladimir Klicskóval nem bokszolt, de ne legyenek kétségeink, annak a meccsnek mi lett volna a vége…

A jamaicai felmenőktől származó Lennox Lewis Kelet-Londonban született, ám 12 évesen édesanyjával együtt Kanadába költözött. Ezért is bokszolt az 1988-as szöuli olimpián (és előtte 1984-ban, ahol a negyeddöntőben kapott ki a profiként később megvert Tyrell Biggstől) kanadai színekben – és lett lehengerlő bunyóval, a döntőben a későbbi profi világbajnokot, Riddick Bowe-t döntő fölénnyel legyőzve szupernehézsúlyban aranyérmes. (Rövid amatőr pályafutása alatt a ringben találkozott Szikora Istvánnal is, aki ma Bunyós Pityuként villog a mulatós műfajban, pedig ökölvívónak sem volt kispályás.)

Természetes, hogy kilenc hónappal később a londoni Royal Albert Hallban már megvívta első hivatásos meccsét is, a legmagasabb súlykategóriában lehetetlen az olimpiai címvédés, a profi promóterek a győzteseket viszik, mint a cukrot.

Első tíz mérkőzéséből csak kettő tartott tovább két menetnél, a tizenkettediken kellett először pontozni, és a 26.-ra kellett várni az első vereségre. De akkor már rég Európa- (1990), brit (1991), brit nemzetközösségi (1992), sőt, világbajnok (1993) volt – az első kettőhöz természetesen az is kellett, hogy már angol licenccel bokszoljon az addigi kanadai helyett.

A francia Jean-Maurice Chanet ellen lett Európa legjobbja, és a Donovan „Razor” Ruddock elleni 1992. októberi technikai KO-val lépett a súlycsoport vb-kihívói pozíciójába. Igen ám, de a bajnok, a Szöulban amatőrként már kinyírt Riddick Bowe menedzsmentje addig ügyeskedett, amíg lemondott a WBC-övről (üzentek is Lewisnak, hogy a szemetesből kihalászhatja…)

Az így felszabaduló címet pontozással 1993 májusában Tony Tucker ellen szerezte meg a 27 éves Lennox Lewis, majd a cardiffi Nemzeti Stadionban a britek nagy kedvence, Frank Bruno ellen egy 7. menetes TKO-val meg is védte. Lewis ekkor már hiába volt újra hivatalosan brit, simán kifütyülte a közönség, amiért megverte legnagyobb kedvencét.

Ezután botlott először, már amennyiben botlásnak lehet minősíteni, hogy a Wembley-ben a második menetet sem húzta ki Mike Tyson korábbi edzőpartnere, a Lewis későbbi edzője, Emanuel Shepard által gardírozott Oliver McCall ellen. Kezdhetett mindent elölről. És ekkoriban nem úgy festett, mint aki összekapja magát, minden korábbinál élesebb lesz, és kivégzi az ekkoriban nagymenőktől hemzsegő profi nehézsúly krémjét.

Pedig így történt, négy felhozó meccsel került ismét a WBC-öv közelébe (menet közben Tommy Morrison megveréséért azért elnyerte az IBC címét), majd ismét McCallt sodorta az útjába az élet, ám ez a mérkőzés már köszönőviszonyban sem volt a két és fél évvel korábbival. 

A chicagói „Atombika” ugyanis az eltelt időben olyan súlyos drog- és magánéleti problémákba bonyolódott, hogy árnyéka volt önmagának, a profi nehézsúly vb-címmeccsei során merőben szokatlan módon a Las Vegas-i Hiltonban egyszerűen idegösszeroppanást kapott a szorító közepén, zokogásban tört ki, és miután Lewis így sem tudta kiütni, a mérkőzésvezető az 5. menetben egyszerűen a ringsarokba kísérte a bajnokot, és Lennox Lewist hirdette ki a Bokszvilágtanács világbajnokának…

Négyszer védte meg a címét (volt ebben diszkvalifikálás, első menetes kiütés, technikai KO és pontozás is), amire eljutott odáig, hogy a WBA és az IBF trónján ülő Evander Holyfield ellen a Madison Square Gardenban megmutathassa, ki az igazi király. Ezek után a fél világ által várt csata 1999 márciusában döntetlen lett, de a ringben Lewis volt a domináns. Még az év vége előtt Nevadában újra összecsaptak, bár az első meccsükön ennél is jobban bunyózott, itt már a pontozóknál sem volt vita: 1999. november 13-án 34 évesen Lennox Lewis lett a nehézsúly vitathatatlan világbajnoka. A több mint kétméteres Michael Grant meg sem kottyant neki, Francois Bothát agyonverte, David Tua ellen elég volt a pontozás is, és már mindenki arról beszélt, hogy a régi fényét már elvesztő Mike Tysonnal vagy valamelyik Klicskóval kellene bokszolnia, amikor amolyan kötelező házi feladatként elment Dél-Afrikába, hogy megmérkőzzön Haseem Rahmannal. Aki aztán 2001 áprilisában egy kóbor egyenessel úgy kiütötte Lewist, mint annak a rendje…

Más kérdés, hogy Lewis még az év novemberében egy negyedik menetes KO-val visszavágott, ami után nem sokkal bejelentették, hogy 2002 nyarán Memphisben létrejön a Lennox Lewis–Mike Tyson ütközet. (Azért Tennessee-ben, mert több állam, például Nevada, Tysont egyszerűen nem engedte ringbe lépni korábbi zűrös ügyei miatt, ehhez képest a meccs előtti mérlegelésen Lewist is megharapta…) Az álomcsatához természetesen a rivális televíziós társaságokat is össze kellett boronálni, nem véletlen, hogy a bemutatásnál Lewist a Showtime Jimmy Lennon Jr.-ja, Tysont pedig az HBO Michael Bufferje mutatta be, a díjalap pedig akkor egészen valószínűtlen 35 millió dollár volt, futotta a pay-per-view adás bevételeiből (106.9 millió dollár, a 2007-es De La Hoya–Mayweatherig ez volt a rekord), egész Amerika ezt nézte.

Maga a meccs nem hozott ennyi izgalmat, Lewis végig uralta a meneteket, Tyson szeme a hetedik menetben már felismerhetetlenné dagadt, a nyolcadikban pedig a brit uralkodó kiütéssel tett pontot a harmadik évezred addigi legjobban várt összecsapására. A nagy George Foreman nem fukarkodott a minősítéssel: „Lennox Lewis kétségtelenül minden idők legjobb nehézsúlyú ökölvívója.”

Még egy mérkőzés maradt a karrierjéből, ezen meg is fázhatott volna Londonban Vitalij Klicsko ellen, de az első menetekben domináló ukrán (ma Kijev polgármestere) szeme csúnyán megsérült, és leléptették.

Lewis vitán felül az elmúlt évtizedek legjobban képzett nehézsúlyú ökölvívója. Magassági fölénye, 196 centije és irtózatos jobbegyenese szinte mindenki ellen érvényesült, mindemellett rendkívüli technikai képzettségével és hatalmas mérete ellenére is csodás mozgáskoordinációjával szinte játszva tudta eltüntetni a ringből legnevesebb ellenfeleinek többségét.

Negyedmagával vonult vissza a csúcson, bajnokként, ráadásul úgy, hogy utóbb mindkét vesztes meccséért a ringben állt bosszút. Ő lett a negyedik nehézsúlyú, aki háromszor is elhódította a vb-övet. Tizenöt ellenfelet vert meg világbajnoki címmeccsen, ez az 5. legtöbb a boksztörténelemben, összesen 3086 napig volt világbajnok, amivel nehézsúlyban a negyedik a listán, 2018-ban pedig a Boxing News Muhammad Ali és Joe Louis után a harmadik helyre sorolta minden idők legjobb nehézsúlyúinak sorában.

A profi boksz legnagyobb legendái állnak mögötte a sorban.

LENNOX CLAUDIUS LEWIS NÉVJEGYE
 Született: 1965. szeptember 2., London
Sportága: ökölvívás
 Súlycsoportja: nehézsúly
 Alapállása: jobbkezes
Eredményei: olimpiai bajnok (1988, Szöul), junior-világbajnok (1983); profi világbajnok (1993. május 8.–1994. szeptember 24., 1995. október 7.–2001. április 22., 2001. november 17.–2003. június 21.), profi Európa-bajnok (1990–1992)
Hivatásos mérlege: 41–2–1 (32 KO–TKO)