Faludi Viktória, sportpszichológus (Fotó: Földi Imre)

 

– Milyen nehézségekkel néznek szembe a sztársportolók a korábbi évtizedekhez képest?
– Össztársadalmi jelenség, hogy a minden eddiginél több televíziós közvetítés és a közösségi média jóvoltából szinte teljesen belelátunk a sportolók magánéletébe. A futball különösen ilyen színtér. A sportágnak nőtt a társadalmi presztízse, az emberek pedig úgy érzik, a kommenteken keresztül joguk van beleszólni a szereplők életébe. Korábban, harminc-negyven évvel ezelőtt nem különösen foglalkoztunk a sportolók mentális jóllétével, ám a megnövekedő médianyomás miatt jó látni, hogy a csapatokon belül megjelentek a pszichológiai felkészítő részlegek.

– Egyre többször hallunk arról, hogy játékosok pályafutásában törést okoznak a mentális problémák, mégis gyanúsan kevesen szólalnak meg az ügyben. Szégyellik?
– Sokan elhallgatják, mert a mentális probléma még mindig stigma a társadalomban, mégis egyre több fény vetül rá a média miatt. A kommentelők által rengeteg zaklatásnak vannak kitéve a sportolók, ezt nehéz kezelni. Van rá lehetőség, hogy burokban éljen a játékos, semmiféle visszajelzést ne olvasson el, azonban ennek az a hátulütője, hogy a szintén tömegesen érkező méltatásról sem szerez tudomást. Veszélyeztetett időszaknak tartjuk, amikor a fiatal futballisták először lépnek ki a rivaldafénybe, több százezer ember figyeli az életüket, hirtelen milliomosokká, ideállá válnak. Ilyenkor nemcsak a családra és a barátokra van nagy szükségük, hanem az őket foglalkoztató kluboknak is gondoskodniuk kell a mentális felkészítésről, feltétlen támogatást kell nyújtaniuk.

– Mi történik, ha valaki képtelen kezelni a hirtelen jött népszerűséget és elvárásokat?
– Egyre hamarabb jelentkeznek a kiégésre utaló jelek. Néhány labdarúgó-páciensemnél huszonkét-huszonhárom éves korban jelentkeznek a tünetek, ami ijesztő. A biológiai működés nem ehhez az ingeráradathoz és gyorsasághoz alkalmazkodott, ennek egyszerűbb belső kezelésére akár száz-kétszáz évet is várnia kell az emberi fajnak. Sok esetben észre sem veszik a bajt, pedig a depresszív állapotnak látható jelei vannak. A folyamatos hajtás tehetetlen testként viszi tovább a sportolót, amíg el nem jut a szakadék széléig és el nem kezd lépéseket tenni a gyógyulásért. Amúgy a nem sportolókra is igaz ez, Skandináviában például ötévente kötelező a féléves szabadság, ezzel el lehet kerülni a kiégést.

– Fél esztendő nagyon sok idő a futballban…
– Pedig ugyanolyan sérülésről van szó, mint, mondjuk, a bokatörés. Sajnos a klubok vagy nem veszik komolyan, vagy negatív utasításokkal még mélyebbre lökik az illetőt. Ilyen a „Miért vagy ilyen lusta, kelj már fel!”, vagy a „Menj el egy hétre feltöltődni, aztán gyere vissza!”. Nagyon súlyos állapot, ha valaki elveszíti a motivációját az élet bármely területén, és míg a szurkolók epés kommentjeitől még talán el is lehet vonatkoztatni, a türelmetlen klubvezetők és edzők súlyosbíthatják a helyzetet.

– A pénz ezek szerint mégsem boldogít?
– Bizonyos fokig természetesen boldogít. Sőt, boldogságkutatások bizonyítják, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy ne kelljen a napi megélhetése miatt szorongania, de a külső környezeti tényezők közül ez elenyésző. A mentális problémák belső működésből következnek, és ennek csak kis része a siker és a pénz.

– A nagy eredménykényszer közepette a gyengék elhullanak?
– Beszéltem már az evolúcióról, és most is jól működik a hasonlat. Ez természetes kiválasztódási folyamat, aki nem bírja, kihullik, ami egyáltalán nem baj, mert az élet más területén is meg lehet találni az egyensúlyt, meg is kell! Sajnos természetellenes versenyhelyzet alakult ki a közösségi médiában a posztokkal, lájkokkal, nehéz megkülönböztetni, melyik szituáció az, amelyet az illető szeretne, és amibe belekényszerül. Nagyon fontos, hogy a valós teljesítmény kerüljön előtérbe.

– Borúsnak tűnik a kép, sok tehetséges futballista eltűnhet ebben a környezetben. Van reménysugár?
– Sok sikerélményem van fiatalokkal, akik hasonló problémákkal küzdöttek. Nagyon fontos, hogy időben segítőhöz forduljanak, hiszen mindenki számára tanulható képességekkel fel lehet készülni a profi sportéletre. Van, aki versenyzőnek született, mert olyan a mentális kapacitása, de a versenyzői viselkedés is elsajátítható, ahogy az agy pihentetése is. Még a legcsendesebb regeneráció közben is nagy hangzavar lehet egy-egy játékos fejében. Ahogy minden orvosi területen, itt is sokkal könnyebb a megelőzés, mint a baj kezelése. A kötelező tanterv részét kellene képeznie a mentális felkészítésnek, és akkor a sportolóknak sem lenne szükségük rá később. Szerencsére a klubok egyre többet áldoznak erre is, és ha többen szólalnak meg a témában, eltűnhet a stigma a depresszióról.

Andrés Iniesta, a Vissel Kobe középpályása

A legendás spanyol középpályás 2009-ben kezdte rosszul érezni magát miután barátja és válogatottbeli csapattársa, Dani Jarque szívroham következtében elhunyt. „Nem volt örömöm és energiám az élethez. Mindennap azt vártam, hogy este bevegyem a gyógyszeremet és aludjak. Folyamatosan szomorúságot éreztem, amit nem tudtam kontrollálni, akármennyire is megvolt mindenem” – árulta el a The Wild Project YouTube-csatorna podcastjében Andrés Iniesta. A Japánban futballozó középpályás nehéz időszakának megosztását figyelemfelhívásnak szánta, mert úgy véli, sokan életük végéig titokban tartják mentális problémáikat.

Jadon Sancho, a Manchester United támadója

Szívmelengető jelenet volt, amikor Jadon Sancho mosolyogva hallgatta Erik ten Hag utolsó tanácsait, mielőtt pályára lépett a Notttingham Forest elleni angol Ligakupa-elődöntő visszavágóján. Az angol válogatott támadója október 22-e óta nem lépett pályára, s nagy riadalmat okozott, amikor a játékos letörölte az összes bejegyzését Instagram-oldaláról és fekete háttérképet állított be magának. A 2021-es Európa-bajnokság döntőjében tizenegyest hibázott, néhány héttel később a Manchester United 85 millió euróért leigazolta a Borussia Dortmundtól. A világbajnokságon mindenképp ott szeretett volna lenni, ám formája és fizikai állapota nem volt megfelelő. Az utazókeretből való kihagyása lehetett az utolsó csepp a pohárban. Erik ten Hag rendkívül türelmesen bánik vele, úgy tűnik, visszatért a helyes útra.

 Michael Carrick, a Man. United korábbi középpályása

Michael Carrick (jobbra) 2009-ben a Barcelona elleni vesztes BL-döntőn (0–2) Samuel Eto’o vezető góljánál nagyot hibázott, s utána sokáig az sem vigasztalta, hogy 2008-ban a Manchester Uniteddel megnyerte a sorozatot. „Nagyon sok ideig rágódtam azon a gólon, folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, miért adtam el a labdát. Bár egy évvel korábban megnyertük a sorozatot, depressziós voltam, két esztendőn át folyamatosan rosszul éreztem magam, nem tudtam túltenni magam rajta. Életem álma volt világbajnokságon szerepelni, ám a 2010-es dél-afrikai világbajnokság közben egyszerűen haza akartam menni. Még a családomnak sem beszéltem erről, nemhogy a csapattársaknak. Ez nem olyan részlet, amelyről beszélni szoktunk a futballban” – nyilatkozta a középpályás 2018-ban a The Timesnak.

Adriano, korábbi 48-szoros brazil válogatott támadó

Huszonkét évesen az Inter és a brazil válogatott alapembere volt. Édesapja 2004-ben bekövetkező halála után azonban széthullott az élete, depressziója és az alkoholba fojtott bánata lassan kikoptatta az európai csúcsfutballból. „Nagyon egyedül voltam Olaszországban. Szomorú és depresszi­ós. Apám halála elképesztően nagy űrt hagyott bennem, teljesen elszigeteltem magamat utána. Minden egyes nap ittam, csak olyankor éreztem jól magamat. Az Internél azt hazudták a sajtónak, hogy sérült vagyok, miközben részegen mentem minden edzésre. Azzal, hogy visszaköltöztem Brazíliába, milliókat veszítettem, de jó útra tértem, újra boldog vagyok, és nincs ennél fontosabb” – tárta fel élete legsötétebb éveit a futballista a brazil R7-nek.