Puskás-portré, spanyol ecsettel – Daniel Entrialgo sajátos hangulatú életregényéről

Miután a Puskás Ferenc életét eddig feldolgozó könyvek, filmek szerzői, készítői leginkább magyarok és britek voltak, szembetűnő, hogy az „első spanyol Puskás-életrajzként” beharangozott kötet éppen ezekből (a közülük angolul hozzáférhető) forrásokból táplálkozik, nagyon alaposan feldolgozva őket, de éppen az alcímben jelölt „második életről”, Puskás madridi éveiről tudunk meg sokkal kevesebbet, mint amit remélhettünk volna. Nem vitás, a szerző mindent elolvasott, amihez hozzáfért, ami a spanyol sajtóban megjelent, vagy ami két fő forrásmunkája, Rogan Taylor 1995-ös interjúkötete, a Puskas on Puskas és Almási Tamás dokumentumfilmje, a Puskás Hungary révén eljutott hozzá, de néhány tényről bántóan nem tud, ami pedig Magyarországon már többé-kevésbé közismert, illetve az is kiütközik, hogy személyesen nem beszélt Puskás életének egyetlen szereplőjével – még a Madridban ma is élő játékostársakkal – sem. Mert ha beszélt volna, bizonyosan tudná például, hogy nem Puskás tanulta meg és alkalmazta a pályán a spanyol káromkodásokat, hanem olyan sokszor kiabálta magyarul, hogy „a ... anyád”, hogy végül kivétel nélkül minden csapattársa elsajátította, és a még élők máig emlegetik.

A különös műfajú, afféle életregénynek mondható könyv, amely engem leginkább a huszadik században megszokottabb, valós tényeken alapuló ifjúsági regényekre emlékeztet, korrekt, csaknem lineáris kronológiával végigvezetett összefoglalása Puskás játékos-pályafutásának. Lényege persze a madridi újrakezdés és Puskás lenyűgöző másodvirágzása, de a tisztelet, sőt a köszönet hangján kell szólnunk arról, hogy Daniel Entrialgo mennyire mélyen beleásta magát Magyarország és a magyar futball történetébe, és milyen elegánsan kerüli ki a huszadik század fordulatos történelmének értelmezési buktatóit, összevetve mondjuk a néhány éve az angol David Bailey tollából megjelent botrányos minőségű Aranycsapat-könyvvel. Ritka élmény, hogy a spanyol újságíró mennyire ügyel rá, hogy ne akarjon megfelelni a különféle divatos történelemszemléletek egyik vagy másik szélsőség bűneit relativizáló, mentegető, a másik oldalét felnagyító, a zűrzavaros közép-európai történelmet sokszor bántóan felületesen leegyszerűsítő kliséinek. Ez alól talán csak az a jelenet a kivétel, amit a kommunista cenzúra által kontrollált „Captain of Hungary” című, 1954-ben, Londonban megjelent, mégis félig-meddig propagandakiadványból emelt át az író szinte egy az egyben: midőn az óvóhelyekről előmerészkedő kispesti gyerekek focizni kezdenek a „felszabadulás” után, s labdájuk egy orosz katona elé pattan, amit ő kedvesen visszapasszol a kis Puskásnak (pedig közéjük is lőhetne, gondolhatjuk a klasszikus Lenin-vicc alapján).

Azért is írom, hogy afféle oktató jellegű ifjúsági regényre hasonlít a mű, mert néhány kötelező mondaton túl a szerző – tények és személyes benyomások híján – szemérmesen hallgat Puskás családi és magánéletéről, emberi viszonyairól, feleségéről, lányáról, s az a kevés, amit kénytelen e tárgyban leírni, többnyire fikció. Teljes tévedés például azt írni, hogy a felesége győzködte a legtöbbet – és leginkább a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján – Puskást, hogy végre térjen haza az emigrációból, ennek éppen a fordítottja igaz. De a pikírtkedés szándéka nélkül írom egyébként, hogy a csaknem négyszáz oldalról általam kijegyzetelt négyoldalnyi kisebb-nagyobb hiba, tévedés ellenére meghatóan nagy és szép munkát végzett Daniel Entrialgo: ilyen részletesen, alázatosan és fontos összefüggésekre jól rávilágítva talán még egyetlen Puskás-portré sem készült, pláne külföldi szerző tollából. Erre csak egy rajongó képes: üdv a klubban, Daniel!

 

Ha talán többet is vártam a spanyolországi résztől, azért előkerültek olyan finomságok, amelyeket mi innen nem tudhattunk vagy eddig nem vettünk észre. Például, hogy Kocsis Sándor a falat fejelte legendás, de ezúttal egyre erősebben vérző homlokával a berni öltözőben a második 3:2-re elveszített drámai döntő után; hogy Santiago Bernabéunak, a Real Madrid elnökének és Bozsik Józsefnek, a Puskás számára két annyira fontos embernek a halálát csak két nap választotta el egymástól; vagy az, hogy Indalecio Cisnerost, a Hala Madrid című régi klubhimnusz zeneszerzőjét Bernabéu elnök hasonlóan nagy becsben tartotta, mint a rá mindenben hasonlítani igyekvő mai presidente, Florentino Pérez az új klubhimnuszt Ronaldóékkal stúdióban feléneklő Placido Domingót.

Nekem, ugyancsak Puskás-rajongóként természetesen nagy élmény volt a könyv, de nehezen tudom megítélni, hogy egy kevésbé „fertőzött”, úgymond kívülálló elég izgalmasnak, fordulatosnak, élménydúsnak tartja-e a neki esetleg sok ismeretlen nevet, meccset, helyszínt felsorakoztató szöveget.

Mindenesetre fantasztikus, hogy a spanyolok a 2010-es évek végén Puskásról írnak könyveket (kevéssel ez után a kötet után Taylor könyve is megjelent spanyol nyelven), s az is, hogy ez a sajátos hangulatú, megfelelő arányban lírai és történelmi leírásokkal tarkított Puskás-életregény már magyarul is olvasható.

(Daniel Entrialgo: Puskás – Második élet, G-Adam Stúdió, 2021)