Pénzszörnyetegek – Moncz Attila publicisztikája

„Nincs olyan eshetőség, hogy az Európa-bajnokságot nem rendezzük meg. Megrendezzük.” „Anglia telt ház előtt bonyolítaná le a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjét.” „Mit tehetünk azért, hogy megmentsük a labdarúgást?” „Nekem borzalmas a szurkoló degradálása.”

A cikk megírása előtti 48 órában – többek között – ezekbe a címekbe futottam bele az interneten, illetve a telefonomra érkező üzenetek között. A négy hír között elsőre nincs szoros összefüggés (sőt, talán semmilyen sincs), viszont kicsit bele­gondoltam (oké, lehet, egyesek szerint nem kellett volna), és eljutottam egyfajta közös nevezőig. Hogy végső soron kié is most a labdarúgás, a pandémiától független jelenben tulajdonképpen mi a cél? A szurkolók kiszolgálása vagy a bevonásukkal olyan pénztermelő gépezet összerakása, amely egy egyre szűkülő elit egyre növekvő jólétét van hivatva támogatni? És legkésőbb a járványkorszak megmutatta, amit azért addig is tudtunk, hogy a mérleg nyelve nagyon erősen kibillent az utóbbi felé. Hiszen ha már a jelenlegi körülmények között Daniel Koch, az UEFA egészségügyi tanácsadója is azt mondja, meg kell rendezni a tornát, illetve, hogy „...nincs olyan, hogy legrosszabb eset, csak realista esetek vannak, illetve a legjobb forgatókönyv”, akkor tényleg előre, arccal a rendezés felé, ha pedig a Guardian cikkének megfelelően a Wembley tele lesz a döntőn, az már csak bónusz. Igen, de közben egy másik brit lap, a The Independent azt fejtegeti, a futballromantikusoknak szükségük van-e ilyen labdarúgásra, az egyik barátom pedig azon lamentál, kell-e olyan közvetítés, amelyben az üres lelátókat művi atmoszférával próbálják feledtetni.

Minden esetben lehet pró és kontra érveket felhozni, viszont elvitathatatlan, hogy a klubfutball mellett a válogatott labdarúgás is elüzletiesedett. De nagyon... Az Independent például úgy fogalmazott: „Az Európa-bajnokság fejős tehén lett”. Az utolsó nyolccsapatos Eb, az 1992-es még csak 41 millió eurós bevételt termelt, a négy évvel későbbi első 16 csapatos már ennek a háromszorosát, az első 24 csapatos 2016-ban pedig csaknem kétmilliárdost. A mostani tornától „békeidőkben” még 2.5 milliárd eurós forgalmat vártak az UEFA illetékesei, semmiség, 1 milliárd eurós profit mellett. Ha ezt az összeget kellett volna szétosztani az 55 tagország között, mindenki 18 milliót kapott volna. Ilyen összegek mellett azonnal más megvilágítást kap, hogy a halasztás „csak” 300 millió eurójába került az UEFA-nak, és még egyéves csúszással, adott esetben nézők nélkül is valószínűsíthető a pluszos zárás. Persze jelenleg kizárható az a fajta örömünnep, amit az eredetileg az Eb-k 60. születésnapjával összekötött, a 12 rendező város miatt kelet–nyugat irányban 5500 km-t, észak–dél viszonylatában 2400 km-t felölelő rendezvénysorozattól vártak, de az anyagiak sok mindenért kárpótolnak majd. Úgy meg különösen, ha a londoni elődöntőket (július 6–7.) és a finálét (július 11.) zsúfolt lelátók előtt rendezik meg. Hiszen akkor még a fotelnézőkön túl a hagyományos értelemben vett szurkolóknak is lehet „csontot dobni”.

A televízió előtt ülőknek pedig muszáj lesz extra szolgáltatásokat nyújtani, mert a pandémiafutball idején sok minden az alapszolgáltatás részévé vált, legyen szó a grafikai vagy éppen hirdetéstechnikai megoldásokról. Erre a közvetítő cégek is rájöttek, hiszen egy kimutatás szerint a nagy médiavállalkozások ebben a korban a vizualizációs technikára 67.3, a távoli gyártásra (hogy például az üres stadion helyett az atombiztos nappaliból lehessen kommentálni) pedig 59.8 százalékkal töltöttek többet. Eközben a néző elvárja, hogy továbbra is legalább ilyen szintű élményt kapjon a pénzéért, ahogyan a szponzor is legalább ennyit akar kapni, így aztán a virtuális élmény megmaradása miatt jönnek majd a hibrid modellek, amelyek persze további profitot termelhetnek.

Ez természetesen olyan újabb spirált indíthat el, amelynek haszna a klubfutballban még erősebben megjelenik, és adott esetben még inkább növeli az egyletek közötti különbséget. Ramón Calderón, a Real Madrid korábbi elnöke már évekkel korábban kijelentette: „A futball show-üzletággá vált. A stadion egy nagy tévékészülék, ahol huszonkét előadó lép fel. Ez a show-biznisz, és igen, bizonyos szempontból több mint sport.” Az ő szavait támasztja alá David Goldblatt is a The Age of Football (A futball kora) című munkájában, amelyben rögzíti: az európai labdarúgás ma már nagyobb forgalmat generál, mint a kontinensen működő összes lap- és könyvkiadó, illetve a teljes fegyverzetben működő mozihálózat. És ez a rendszer még azt is elbírja, ha a hat legnagyobb bajnoksága (angol, francia, német, olasz, portugál, spanyol) tavaly 4.5 milliárd eurót veszít bevételeiből a járvány miatt.

A kiesést pedig a nagyok, illetve a felelősségteljesen gazdálkodók könnyebben elviselik, így a Barcelona vérlázító (az egyenleg jelenleg több mint 1 milliárd eurós mínuszban van, de azért Neymar és Erling Haaland megszerzése, valamint Lionel Messi megtartása csak elhangzott legalább egy-egy elnökjelöltnél) gazdálkodása ide vagy oda, az olló alighanem tovább nyílik majd a szűk elit és a többiek között. Az eredmények tekintetében elképesztő a differencia, hiszen többek között az alábbiaknak lehettünk szemtanúi az elmúlt évtizedben: először triplázott (bajnoki cím, kupa, BL) olasz és német csapat; először nyerte meg angol gárda ugyanabban a szezonban a három legfontosabb hazai sorozatot (Premier League, FA-kupa, Ligakupa); először lett legalább 100 szerzett ponttal bajnok egy együttes az angol, a spanyol és az olasz bajnokságban; tíz európai bajnokságban is veretlen csapatot koronáztak meg; az 54 európai bajnokságból 13-ban (benne az olaszban és a németben) ebben a periódusban állították-állítják fel a rekordot a sorozatban nyert aranyak tekintetében.

Ez pedig egybevág a modern futball gazdaságelméleti alapjaival. Hogy a szereplők ugyan rövid távon örülnek egy-egy olyan csodának, mint a Leicester City 2016-os bajnoki címe, de a nagy közös bizniszben ez senkinek sem lehet tartósan érdeke. Az egyik Premier League-csapat vezető embere egy titkos találkozón erről így beszélt: „A labdarúgás a múltjából fakadóan azt sugallja, hogy a szurkolók azt szeretik, ha a nagy csapatok nyernek. Bizonyos mértékig jó a kiszámíthatatlanság, de egy demokratikusabb liga rossz lenne az üzletnek.” A gazdasági elemzők 12 klubot sorolnak az „első kategóriás” futballvállalkozások közé, ebben az elitben az eredmények és a világszintű szurkolói bázis miatt alanyi jogon kap helyet a Manchester United, a Barcelona, a Real Madrid, a Liverpool, az Arsenal, a Juventus, a Bayern München, a Milan és az Internazionale, míg a Manchester City, Chelsea, PSG hármas a tőkeerős tulajdonosi háttér révén sorolható ide. Ők már eljutottak arra a szintre, ahol gazdasági értelemben keveset lehet hibázni, illetve ahol kicsi a hibák valószínűsége. Vagy ahogyan Nicola Cortese, a Southampton volt ügyvezetője fogalmazott, ezek a klubok már masszív pénztermelő szörnyetegek. Ők lettek a szupergazdagok, akik közben a futball alapjaiban súlyos kárt okoztak. Még ha talán csúnya is ezt mondani, de akiknek nem feltétlenül az a fontos, hogy ül-e szurkoló a lelátón, hanem az, hogy a kiválasztott futballra szánt pénze bekerüljön az „automatába”.

Innentől pedig már legfeljebb csak a hozzám hasonló futballromantikusok tudnak igennel válaszolni arra a kérdésre, hogy a labdarúgás visszaszerzi-e még valaha a közösségi életben betöltött kiemelt szerepét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!