Hazám, hazám – Sinkovics Gábor jegyzete

Addig mondtuk a magunkét, belefeledkeztünk a múltidézésbe, meccsek, gólok emléke villant fel. Mintha tavaly vagy tavalyelőtt történt volna. Aztán egyszer csak Marozsán János elhallgatott. Pedig a kérdésre egyszerűnek tűnt a válasz: miért nyilatkozik ritkán Dzsenifer, a lánya? Miért nem szerepel többet a médiában a világ egyik legjobb női futballistája? Hallgattunk. Marozsán János ott, Saarbrückenben, én a tavaszra váró szürke Budapesten. Aztán a kínos csönd után az egykori válogatott labdarúgó csak annyit mondott: „Sokan bántották a lányomat.” S onnantól kezdve megint dőlt belőle a szó, hosszabb-rövidebb monológokba kezdett, s ezekből érződött, hogy a büszkeség, az öröm és a sikerek mellett ott bujkál a fájdalom is.

Lehazaárulózták...

Ezt mondta Marozsán János. Ezt a szót használta Dzseniferrel, a lányával kapcsolatban, mert ezt a szót használták sokan a kommentekben. Azt írták róla, vele kapcsolatban: milyen magyar ember, aki más ország válogatottjában szerepel? Milyen magyar ember, aki nem a Himnuszt hallgatja a pályán a kezdésre várva? Nem Marozsán Dzsenifer az első, aki ilyen helyzetbe került. Korábban megkapta a magáét az osztrák válogatottban már negyvenegyszer pályára lépő Garics György is. Mint ahogy emlékezetes a felháborodás Nagy László pályafutása kapcsán: a világ egyik legjobb kézilabdázója a Barcelona csapatában játszott, és másról sem szóltak a hírek, mint hogy hamarosan spanyol válogatott lesz. Szerencsére nem így történt. Vagy említhetnénk a francia kéziválogatottban magyarként szereplő Szabó Melinda esetét.

Lehet-e kritizálni, gyűlölni, hazaárulónak titulálni a sportolót, aki pályafutása során a szülei révén vagy előnyös szerződést követően külföldön élhet, versenyezhet, egzisztenciát teremthet?

A hazaszeretet pátosz nélkül is felemelő érzés.

Az ember leginkább olyankor érzi, ha huzamosabb időt külföldön tölt el. Olyankor sokan – mint Forrest Gump – futnának, amíg haza nem érnek. A honvágy repítené őket Budapestig, Körösladányig vagy Tápióbicskéig. Marozsán János sem tagadja, hiányzik neki Magyarország. Hiába van munkája, gyönyörű háza, biztos megélhetése Saarbrückenben, könnybe lábad a szeme, ha közeledik a magyar határhoz. Dzsenifer lánya más nemzedék.

A vasfüggönyről csak hírből hallott.

A fiatalok már jönnek-mennek a világban – szerencsére szabadon.

S már nincs az a szentimentális gondolat vagy eszme, amely visszatartaná őket.