Az idő megtette a magáét: tizenöt nap telt el a gyalázatos máltai leszereplés óta, és már mosolygósabbak az arcok, kisimultak a szégyent hozó 2–1-es vereség után felgyűrődött ráncok, és olybá tűnik, a mai győri MLSZ- elnökségi ülés akár kedélyes kvaterkázás is lehet a magyar foci helyzetéről. Pedig most az asztalt kellene verni. De nem… Nem lesz mennydörgés, mert már nem is annyira érdekes a téma.

A szövetségi kapitány, a máltai leszereplésért erősen kárhoztatható Bozsik Péter beszámoltatása a vezetőségi tagok véleményének ismeretében csupán formalitásnak tűnik: lapunk előzetes felmérése szerint ugyanis nyolcan úgy döntenek majd, hogy minden jó, ahogy van, hatan pedig arra hajlanak, legyen következménye a tizenöt nappal ezelőtti szégyennek.

A megnyugodni látszó érzelemtengeren hánykolódó MLSZ-elnök, elnökségi tag, kapitány figyelmébe ajánlom a velünk egy Európa-bajnoki selejtezőcsoportban szereplő bosnyákok szövetségi kapitánya, Blaz Sliskovic esetét. A zordon kinézetű edző ugyanis az ellenünk elszenvedett, zenicai, 3–1-es vereség után azon melegében, a lefújás pillanatában felajánlotta lemondását. S hogy miért? Azért, mert ígért valamit. Jelesül azt, hogy az első két meccsen hat pontot szerez a válogatottjával: hármat Málta (a bosnyákok 5–2-re nyertek), hármat a magyarok ellen.

Blaz Sliskovic szakmai kudarcnak értékelte a magyarok elleni meccset (tegyük hozzá: az is volt, hiszen a legjobb góllövőjét, Szergej Barbarezt állította középső védőnek), ám ugyanezt nem érzékelni, amikor Bozsik Péter felelősségéről van szó a Málta elleni meccs kapcsán.

Pedig van, illetve lenne mit számon kérni, és éppen ezért nem lehet, illetve nem szabadna egy kedélyes értekezlet szintjén elintézni, hogy mi miért történt La Vallettában. Mert igenis van felelőssége a 2–1-es kudarc apropóján a szövetség vezetőségének abban, hogy a spórolás, a kényelmesség, vagy éppen a túlzó könnyedség miatt (mondván, Máltát kilenc emberrel is meg kell verni...) elég csak úgy beesni a meccs helyszínére, és éppúgy súlyos felelőssége van a halvérű kapitánynak, Bozsik Péternek abban, hogy a csapat elképzelés nélkül, semmilyen taktikával, gyáván futballozott.

Öt oldalt tesz ki a kapitányi értékelés. Persze, öt oldalban is lehet sokat mondani, mint ahogyan szakkönyv ugyancsak íródhatna arról, hogyan nem szabad meccselni egy olyan válogatott (mármint Málta) ellen, amelynek legfőbb fegyvere az elszántság, illetve a dac szülte erőből való rohanás.

E pillanatban csak az tűnik biztosnak, hogy az értékelés megmarad belső írásnak, a kapitány szakmai vallomása tucatnyi ember, az MLSZ elnökségének éppen ráérő tagjainak titka maradhat. Pedig ez az az értékelés, amelyet illenék a nyilvánosság elé tárni, hogy kiderüljön, milyen hibák vezettek el a magyar futball egyik legsúlyosabb kudarcához.

És persze most kellene új életet kezdeni – hozzáértő emberekkel.