Akkor már mindennap vagy tízszer elővettem és végignézegettem a focistás kártyanaptáraimat (apám vette nekem, ha jól tudom, a sarki közértben), sajnos a csapat fele sem volt meg, de akikről volt fotóm, azoknak az akkori arcát sohasem fogom elfelejteni. Kardos József, Détári Lajos, Szendrei József, Róth Antal, Kiprich József, Szokolai László, Esterházy Márton, Mezey György szövetségi kapitány. És kivételesen egy Képes Sportot is vásároltunk.

Aznap este az egész ország a tévé előtt ült. Kivéve anyámat, aki nem lett készen a porszívózással a kezdésre, csak szomorúan átkiabáltunk neki a másik szobából a góloknál, s mire odaért a képernyő elé, már 2–0-ra vezettek az oroszok. Aztán... 6–0 lett oda. Biztos van, aki nem tudja, vagy nem emlékszik. A mi nemzedékünk emlékszik. Lacit, a barátomat azért mentették fel a sorkatonai szolgálat alól pszichológiai alkalmatlanság indokával, mert a sorozóbizottságnak azt mondta: a mexikói Irapuatóban 1986 nyarán történt valami, s ő azóta nem tud magához térni, azóta nem tud őszintén nevetni. Brahiból csinálta, persze, de valamiért mégiscsak ezt találta ki…

Nekem Mexico ’86 feliratú kólásdobozom is volt, mert Svéd Petivel gyűjtöttük a turistáktól az üdítősdobozokat a Március 15. téren, amikor idehaza még nem is létezett ilyesfajta csomagolású frissítő a vasdobozos, drága és nyilván ihatatlan Fruttán kívül.

Amikor a harmadik meccsen kikaptunk a franciáktól is, a lefújáskor már egyedül ültem otthon a tévé előtt.

Az volt az én vébém. Meg kicsit a négy évvel későbbi, amikor az iskolai évzáróról néhányan egyenesen a Mészárosékhoz siettünk meccset nézni, mert már ment a nyitó meccs. Hogy megszerettem azt a kameruni csapatot! A Ferenciek terei (akkor már nem Felszabadulás térnek hívták, pedig színes tévénk még mindig nem volt…) újságosnál huszonvalahány forintért vettem egy világbajnoki programfüzetet, és két nagy rajzlapra elkészítettem a vb teljes tudósítását. Eredményekkel, kommentárokkal, a Bravo újságból kézen-közön szerzett játékosmatricák felhasználásával és részrehajló, elfogult módon. Nem szerettem a német futballt. De mit volt mit tenni, a matricákon főleg nyugatnémetek voltak, így aztán Jürgen Klinsmannt és Lothar Matthäust is beragasztottam a megfelelő tudósítások mellé.
És most?...

Húsz évre rá, hogy Romi fordított eredményt álmodott rajzba a Molnár utca aszfaltján, épp a székemet kerestem a berlini Olimpiai Stadion 12-es szektorában, percekkel az olasz–francia világbajnoki döntő előtt, amikor rám kiabált valaki. Odanéztem: Esterházy Marci volt az, a Kanada elleni mexikói gólszerzőnk, aki egykori naptáramon még bajuszt viselt. De Mezey Györggyel is több meccsen összefutottam Németországban, két alkalommal meg is hívott a FIFA-megfigyelők szektorába, együtt néztük a találkozókat. Asztallal, monitorral, pontosan középről, a legjobb helyről, az angol–portugált például, de arról mindvégig nem beszéltem neki, hogy valamikor, gyerekkoromban komoly családi beszélgetések témája volt nálunk az ő személyisége… Bár én mindig részrehajló voltam a javára, mert ott lapult a fiókomban az a világoskék trikós, mosolygós zsebnaptár.

Az elmúlt egy hónapban a Nemzeti Sportot tudósíthattam a 2006-os világbajnokságról. Örökké emlékezetes meccseket láttam élőben, világsztárokkal találkoztam, a tizenkettőből tizenegy vb-helyszínt bejártam, fantasztikus stadionokban dolgoztam.

Az egyes gólokra és végeredményekre azonban már most sem emlékszem olyan élesen, mint arra az 1986-os estére.

Rengeteget utaztam, izzadtam, cipeltem a laptoptáskát, hosszú, de szép és tartalmas hónap volt. Hatalmas élmény, gyönyörű világbajnokság, de – nem az enyém.
Pedig ezúttal anyám sem zavarta porszívózásával odahaza a meccsnézéseket. Tavasszal meghalt.

Szöllősi György