Nem voltunk idegenek Németországban

Akkor már mindennap vagy tízszer elővettem és végignézegettem a focistás kártyanaptáraimat (apám vette nekem, ha jól tudom, a sarki közértben), sajnos a csapat fele sem volt meg, de akikről volt fotóm, azoknak az akkori arcát sohasem fogom elfelejteni. Kardos József, Détári Lajos, Szendrei József, Róth Antal, Kiprich József, Szokolai László, Esterházy Márton, Mezey György szövetségi kapitány. És kivételesen egy Képes Sportot is vásároltunk.

Aznap este az egész ország a tévé előtt ült. Kivéve anyámat, aki nem lett készen a porszívózással a kezdésre, csak szomorúan átkiabáltunk neki a másik szobából a góloknál, s mire odaért a képernyő elé, már 2–0-ra vezettek az oroszok. Aztán... 6–0 lett oda. Biztos van, aki nem tudja, vagy nem emlékszik. A mi nemzedékünk emlékszik. Lacit, a barátomat azért mentették fel a sorkatonai szolgálat alól pszichológiai alkalmatlanság indokával, mert a sorozóbizottságnak azt mondta: a mexikói Irapuatóban 1986 nyarán történt valami, s ő azóta nem tud magához térni, azóta nem tud őszintén nevetni. Brahiból csinálta, persze, de valamiért mégiscsak ezt találta ki…

Nekem Mexico ’86 feliratú kólásdobozom is volt, mert Svéd Petivel gyűjtöttük a turistáktól az üdítősdobozokat a Március 15. téren, amikor idehaza még nem is létezett ilyesfajta csomagolású frissítő a vasdobozos, drága és nyilván ihatatlan Fruttán kívül.

Amikor a harmadik meccsen kikaptunk a franciáktól is, a lefújáskor már egyedül ültem otthon a tévé előtt.

Az volt az én vébém. Meg kicsit a négy évvel későbbi, amikor az iskolai évzáróról néhányan egyenesen a Mészárosékhoz siettünk meccset nézni, mert már ment a nyitó meccs. Hogy megszerettem azt a kameruni csapatot! A Ferenciek terei (akkor már nem Felszabadulás térnek hívták, pedig színes tévénk még mindig nem volt…) újságosnál huszonvalahány forintért vettem egy világbajnoki programfüzetet, és két nagy rajzlapra elkészítettem a vb teljes tudósítását. Eredményekkel, kommentárokkal, a Bravo újságból kézen-közön szerzett játékosmatricák felhasználásával és részrehajló, elfogult módon. Nem szerettem a német futballt. De mit volt mit tenni, a matricákon főleg nyugatnémetek voltak, így aztán Jürgen Klinsmannt és Lothar Matthäust is beragasztottam a megfelelő tudósítások mellé.
És most?...

Húsz évre rá, hogy Romi fordított eredményt álmodott rajzba a Molnár utca aszfaltján, épp a székemet kerestem a berlini Olimpiai Stadion 12-es szektorában, percekkel az olasz–francia világbajnoki döntő előtt, amikor rám kiabált valaki. Odanéztem: Esterházy Marci volt az, a Kanada elleni mexikói gólszerzőnk, aki egykori naptáramon még bajuszt viselt. De Mezey Györggyel is több meccsen összefutottam Németországban, két alkalommal meg is hívott a FIFA-megfigyelők szektorába, együtt néztük a találkozókat. Asztallal, monitorral, pontosan középről, a legjobb helyről, az angol–portugált például, de arról mindvégig nem beszéltem neki, hogy valamikor, gyerekkoromban komoly családi beszélgetések témája volt nálunk az ő személyisége… Bár én mindig részrehajló voltam a javára, mert ott lapult a fiókomban az a világoskék trikós, mosolygós zsebnaptár.

Az elmúlt egy hónapban a Nemzeti Sportot tudósíthattam a 2006-os világbajnokságról. Örökké emlékezetes meccseket láttam élőben, világsztárokkal találkoztam, a tizenkettőből tizenegy vb-helyszínt bejártam, fantasztikus stadionokban dolgoztam.

Az egyes gólokra és végeredményekre azonban már most sem emlékszem olyan élesen, mint arra az 1986-os estére.

Rengeteget utaztam, izzadtam, cipeltem a laptoptáskát, hosszú, de szép és tartalmas hónap volt. Hatalmas élmény, gyönyörű világbajnokság, de – nem az enyém.
Pedig ezúttal anyám sem zavarta porszívózásával odahaza a meccsnézéseket. Tavasszal meghalt.

Szöllősi György ---- Milyen is volt az én vébém?

Először is kutya meleg. Ilyen forró, már-már trópusi júniusra és júliuselőre még a legöregebb germán rókák sem emlékeznek. Ha felidézzük az 1954-es svájci vagy az 1974-es, szintén németországi világbajnokságot, akkor nem is nagyon kell bizonygatnunk, mennyire valós jelenség a globális felmelegedés.


Ugye nem felejtették még el, hogy milyen hűvös, esős idő járta a berni döntő idején? És vajon a 32 évvel ezelőtti NSZK–Lengyelország mérkőzés filmje megvan-e emlékezetük vetítővásznán? Amikor akkora felhőszakadás zúdult a frankfurti Waldstadionra, hogy gigantikus szivacsokkal kellett valahogyan levarázsolni a bokáig érő vizet a gyepről a fogvacogtató hidegben.

Most pedig? Dortmundban egy hajózócsatornára jártunk strandolni, a Németország– Olaszország elődöntőt pedig egy gigantikus gőzfürdőben játszották, amelynek Westfalenstadion a „polgári” neve. A potsdami Mercure Hotel kertjében, a Puerto nevű szabadtéri bárban még éjjel egykor is „izzadtak” a pálmafák, a Havelről fújó szél pedig olyan forró volt, mintha a kemence torkából érkezett volna…

Azután pedig barátságos volt ez a vb. Állandó bázisunkon, Dortmund-külsőn – hivatalosan a Marten nevű városnegyedben – a hazautazásunk előtti estén kikértünk egy pohár sört törzskocsmánk csaposának, mire a meglepett vendéglátóipari szakmunkás két teljes kör Warsteinert rendelt asztaltársaságunknak a gesztust viszonzandó! Számtalanszor előfordult, hogy miután eltévedtünk, az eligazításra megkért autós maga vezetett el bennünket úti célunk felé. A kalauz a vonaton mindig udvarias volt, a beengedő emberek a stadionok bejáratánál segítőkészek, s amikor még a világbajnokság kezdetén – midőn négy napon keresztül sikertelenül próbáltam megszerezni az akkreditációt – is angyali türelemmel magyarázták el a sajtóközpont önkéntes munkatársai, hogy ne idegeskedjek, előbb-utóbb úgyis megkapom.

Meg is kaptam...

Milyen is volt még? Nagyon poliglott. Találkoztam például guatemalai újságíróval, akitől – amikor kiderült, hogy magyar vagyok – megtudtam: egykori remek sportlövőnk, Solti Attila időközben a közép-amerikai banánköztársaság állampolgára lett, sőt, megtanult repülőt vezetni, s manapság a guatemalai légitársaság pilótája! Megbabonázva bámultam, milyen hieroglifákat vet papírra a bangladesi Hindustan Times munkatársa, miféle karaktereket varázsol laptopja kijelzőjére dél-koreai kollégánk, s csak pislogtam, amikor saját szememmel győződhettem meg a Jerusalem Post munkatársának számítógépére sandítva: valóban jobbról balra haladva vetik a héber betűket! Hallgathattam, ahogy Oleg Blohin még véletlenül sem ukránul, hanem az általa ismert egyetlen nyelven, oroszul bravózik a FIFA-nak, s hogy Thierry Henry egy lord eleganciájával és oxfordi angolságával válaszol az újságíróknak a francia válogatott hamelni főhadiszállásán.

Jó volt Hamburgtól Münchenig, Dortmundtól Berlinig, Gelsenkirchentől Frankfurtig bejárni ezt a gyönyörű országot, még ha folyamatosan szenvedtem is a honvágytól. Hogy a foci jó volt-e, annak eldöntését az olvasóra bízom: aki csak a Brazília–Franciaország meccset látta, az biztosan mást mond, mint akinek a Svájc– Ukrajna összecsapást juttatta a (bal)szerencséje.

Ám egyvalamit azonban ne felejtsünk el: az élet nem más, mint két futballmeccs közötti holtidő elütése ilyen-olyan pótcselekvésekkel.

Ch. Gáll András ---- Az én vébém…

Az én vébém?

Nem is tudom. Tényleg szenzációs volt ez a világbajnokság, valóban feledhetetlen élménnyel ajándékozott meg. Vennék egy nagy levegőt, és órákon át csak mesélnék, de…

De ez nem az én vébém volt. És nem is a miénk.

Hanem az olaszoké, a franciáké, a németeké, a portugáloké, az angoloké, az ausztráloké, a ghánaiaké, az ukránoké, a japánoké, az elefántcsontpartiaké, az irániaké… És még sokan másoké: azoké, akik úgy érkeztek Németországba, hogy szívből tudtak szurkolni egy csapatnak.

Mert elismerem, drukkoltam én is az angoloknak, aztán meg azért, hogy a németek kiessenek (ha nem járkáltak volna jó néhányan „1954” feliratú pólóban, nem szorítok annyira az olaszoknak…), a végén pedig annak, hogy Zinedine Zidane a csúcson hagyja abba, ám az már rég rossz, ha félig-meddig azonosulni kell egy másik nemzet válogatottjával, hogy valamilyen szinten érdekelt legyél egy világbajnokságon.

A szerbek két vereségen voltak túl, a harmadik csoportkör előtt fikarcnyi esélyük sem maradt a továbbjutásra, főhadiszállásukon, a festővászonra kívánkozó Billerbeckben mégis olyan utcabált rendeztek szurkolóikkal együtt, hogy ha nem tudom az eredményeiket (a hollandok eggyel, az argentinok hattal verték őket…), hirtelen odacsöppenve azt hittem volna: negyedórája nyerték meg a vb-t. Nem akadt olyan kisgyerek, akinek ne jutott volna valamilyen játék, a nagyobbakat az egyik népszerű – Belgrádból odarepített – szerb zenekar szórakoztatta, a felnőttek pedig mosolyogva beszélgettek a játékosokkal. Majd bevonultak a helyi kultúrházba, hogy megnézzék a horvátok meccsét. Néztem én is, méghozzá nagyokat. Mígnem azon kaptam magam, hogy irigykedem a vb egyik legrosszabb együttesére és szurkolóira.

Ott tört rám először az érzés: valamit elvettek tőlem, tőlünk.

Másodszor a japánok búcsúja után. Ők az utolsó csoportmérkőzésük előtt még bizakodhattak: ha gólokkal verik a brazilokat, miközben a horvátok és az ausztrálok döntetlenre végeznek, máris a legjobb tizenhat között vannak. Tamada Kejdzsi meg is kezdte a termelést az első félidő vége felé, a horvát–ausztrál 1–1-re állt, a felkelő nap országában már Zicóból akartak császárt faragni, amikor beütött a krach: a brazilok „találtak” négy gólt, a japánok már rendelhették is a tokiói repülőjegyeket. Mielőtt hazaindultak volna, az összes benevezett játékos felsorakozott a kapu mögötti lelátórészre bezsúfolódott drukkerhad előtt, majd szemét behunyva fejet hajtott. A tribünön helyet foglaló honfitársaik vagy tapsoltak vagy sírtak, vagy tapsoltak és sírtak a távol-keleti hagyományokhoz méltó, de a futballban szokatlan bocsánatkérés láttán – megint rám tört az érzés: valamit elvettek tőlem, tőlünk.

Ecuador–Németország, csoportmérkőzés. A berlini Olimpiai Stadion lelátóját 66 ezren töltötték meg, a Brandenburgi kapu mögötti Június 17.-e úton millióan tapadtak egymáshoz, hogy a kivetítőket bámulják. A 70 év körüli nagymama előbb az unokája arcára festette fel a fekete-piros-sárga zászlót, majd a sajátjára. A gyerek Podolski-mezben pompázott, a nagyi Ballackét húzta magára. Rajtuk kívül volt – körülbelül – 200 ezer Klose, 150 ezer Lahm, 100 ezer Neuville és még vagy 300 ezer Ballack. Még belegondolni is jó volt, hogy az Andrássy úton hömpölyög a tömeg, mert a mieink játszanak, valaki Dárdainak, más Gerának, megint más Égernek öltözik, és…

Ekkor ugrott be harmadszor: valamit elvettek tőlem, tőlünk.

Aztán negyedszer, ötödször, és még sokszor eszembe jutott az elmúlt napokban. Ismétlem, csodálatos volt az egész, csak közben néztem az együtt söröző angolokat és svédeket, a vereségük után táncdalfesztivált rendező ghánaiakat, a szökőkútba fürdőhabot öntő, a boldogságban úszó németeket, a Gennaro Gattusót istenítő, az aláírás begyűjtése után sírva fakadó olaszokat, és azt éreztem, hogy…

Egyszer talán visszakapom.

Pietsch Tibor ---- Június 8-án érkezve Münchenbe, és a berlini finálé után kissé elgyötörten, de élményekkel telítődve hazaindulva összegez a magyar újságíró. Akinek megadatik, hogy a REAC klubigazgatója, Kutasi Róbert mellől nézze az egyik elődöntőt, és amikor az egykori kolléga úgy fogalmazott: „Ha ez a Fabio Cannavaro valami csoda folytán nálunk, Rákospalotán játszana, azt hiszem, három évig nem kapnánk gólt”, a kirobbanó kacagás után jut eszébe, bizony, egyszer ennek is vége lesz. Hazamegyünk, s újra a REAC, a Kaposvár, a DVTK meg a többi magyar csapat lesz a téma.

Nem önsajnáltatás: nehéz lesz. Nem a futball, a játék színvonala miatt, pedig a valódi profik gigászi csatái után nehéz lesz dicsérni a jó kis döcögős honi bajnokikat. De kérem, higgyék el: a vb közben arról értesülni, hogy amíg itt fociparádé zajlik, odahaza ki kellene zárni hat csapatot az élvonalból, különösen lesújtó. A vb alatt érezhettük igazán, mennyire más lehet ez a sportág, ha normálisan működik, működtetik. A körítés, a hangulat, a stadionok, a futballmérkőzés ünnepi légköre – ebben is messze vagyunk a világtól, de nagyon.

Nem volt nap, nem volt meccs, amikor ne hasított volna bele az emberbe a kegyetlen felismerés: sajnos a jelenlegi magyar futballnak egyetlen szegmense alapján sincs semmi, de semmi keresnivalója a világ futballjának vérkeringésében, még ha Togót, Angolát, Trinidad és Tobagót, Costa Ricát talán le is győzhetnénk, Ukrajna sorsolásával a legjobb nyolcig mi is eljuthattunk volna.

De nem… Nem szabad összehasonlítani a magyar futballt a nemzetközivel, halljuk mindig az amúgy mindent remekül látó szakmabeliektől, pedig néha nem ártana: a világbajnokság pontos képet rajzol a mi kis játékunkról. Sem a vezetőink, sem az edzőink, sem a futballistáink, és – sértődés ne essék – a szurkolóink sem méltóak arra, hogy részvevői legyenek a világ legnagyszerűbb játékának. Csak gondoljunk bele, nálunk válogatott meccs közben egymásnak esik fradista és újpesti, történelmi sértettségünket kiabáljuk ki magunkból a tribünön, szomszédainkat pocskondiázzuk – Európában pedig erre az égvilágon senki nem kíváncsi.

A vb-n érezte meg az ember: a rendezés terén is lenne tanulnivalónk. Reméljük, a 2012-es Eb-pályázat illetékesei itt ragyogó tapasztalatokra tehettek szert, onnan kezdve, hogy – például – minden vonatállomáson ötméterenként kiírják a létező összes menetrendet, hogy az autópályán minden irányból jelzik, hogyan lehet a legegyszerűbben megtalálni a stadionokat, vagy mi a teendő, ha háromszor annyi, mérsékelten józan angol szurkoló lófrál a városban, mint ahány ülőhely van a stadionban.

Ám hogy ne legyen az összegzés kesernyés: a sors jóvoltából a vb alatt találkozhattunk Samuel Eto’óval, még ha nem is volt hajlandó szóba állni velünk. De a volt angol szövetségi kapitány, Graham Taylor kedvessége felejthetetlen, miként Sir Bobby Robson egykori portói játékosát, Lipcsei Pétert üdvözlő, szívből jövő szavai is. Meghatározó volt Jürgen Klinsmann édesanyjával találkozni, megérezni, micsoda büszkeség és aggodalom fér el az anyai szívben, miközben a kisfiát az egész világ figyeli, döntéseit egy ország tárgyalja, szavait egész Németország lesi. Életre szóló élmény élőben közelről nézni az angol, a brazil, a francia, a holland, a német, a mexikói, az olasz, a spanyol csapatot ugyanúgy, mint az elefántcsontpartit, az iránit, a szerbet, a tunéziait – akivel csak volt szerencsénk személyesen összefutni.

De hinni kell benne: valamikor egyszer a REAC, a Kaposvár és minden magyar csapat meccsére élmény lesz kimenni.

Somogyi Zsolt