Antoine Henry nagyon kemény ember volt. Feleségével, Maryse Sandiával együtt mélységéig ismerte a szegénységet, ezért is vándoroltak ki a Francia Antillákhoz tartozó szigetről, Guadeloupe-ról Franciaországba: úgy döntött, a fiainak jobb sors dukál.
„Az apám szüntelenül azt hajtogatta, hogy a tanulásban vagy a sportban muszáj kiválóan teljesítenem, másként csak sodródnék az árral. Az hamar kiderült, hogy a futballban vagyok tehetséges. Nem voltam egyedül, a mi környékünk hemzsegett a tehetségektől, de többségükből bűnöző lett, mert nem volt erejük elkerülni az élet csapdáit. Rám az apám vigyázott, és azt kell mondanom, hogy mindent, amivel ma dicsekedhetnék, azt a szüleimtől kaptam” – mondja ma az Arsenal világsztárja, Thierry Henry.

Ő egyébként már Franciaországban, egész pontosan Les Ulisban született, és mint célzott rá, évekkel később otthonosabban érezte magát a focipályákon, mint az iskolapadban. Apja annyira hitt a tehetségében, hogy egyszer kirúgták a munkahelyéről, mert elkésett, miután a kis Thierryt meccsre vitte, de ezt a csapást is elintézte egy vállrándítással, mondván: munkahely akad több is, Thierry viszont csak egy van…
A környék legjobb klubjában, Palaiseau-ban kezdett, és 12 évesen rendszeresen a nála két-három évvel idősebbek között játszott. Nem is akárhogyan: első évében 26 meccsen 77 gólt szerzett, ami enyhén szólva is lenyűgöző mutató. Hamarosan a világhírű L’Institut National de Football diákja lett – ez a földkerekség egyik legjobb utánpótlás-nevelő intézete –, és a képzeletbeli osztálytablóról olyan fiatalemberek mosolyognak ránk, mint Nicolas Anelka, Louis Saha, David Trezeguet, William Gallas és Jérome Rothen – mára valamennyien válogatott futballisták! Henry felcseperedve a Monaco labdarúgója lett, edzője neve pedig manapság is ismerős lehet: Arséne Wengernek hívják…

A francia Riviéra sokkoló élményt nyújtott a számára. Ahogy egy interjúban később elmondta, korábban még rendes kerékpárt is alig látott, erre Monte-Carlóban szinte rázuhant a luxusautók, a jachtok, a gyönyörű nők látványa, úgy érezte magát, mintha hirtelen egy filmbe csöppent volna. Ám nem volt sok ideje az álmélkodásra, két héttel a 17. születésnapja előtt bemutatkozhatott a felnőttek között, de első gólját csak nyolc hónappal később, 1995. április 29-én szerezte, igaz, a Lens elleni meccsen tíz perccel később már duplázott is.

Karrierje ettől fogva a nyilvánosság előtt zajlott, és bár akadtak hullámvölgyei, ez a pályafutás töretlenül felfelé ívelt. Egy évvel a hazai pályán szerzett világbajnoki aranyat, illetve a szerencsétlen torinói kirándulást követően, 1999 nyarán a Juventustól az angol Arsenalhoz szerződött. Ma már hihetetlenül hangzik, de az „ágyúsok” szurkolói prüszköltek érkezése hallatán, hiszen szerintük Henry az előző évben közepes szezont zárt, de ő a játékával és az eredményességével hamarabb kényszerítette térdre Londont, mint Hódító Vilmos 1066-ban. Ma kétségkívül ő a csapat legnépszerűbb játékosa, tőle várja mindenki a gólokat, ő viszont jól viseli ezt a felelősséget, és cseppet sem mellesleg ő a klub történek legeredményesebb futballistája.

Mindez nem tette nagyképűvé: visszavonultan, csendesen él feleségével, Nicole Merryvel. A tévében sportot néz, és sokat jár moziba. Tavaly januárban pedig hadat üzent a pályákon tapasztalható rasszizmusnak, miután Luis Aragonés spanyol szövetségi kapitány megjegyzést tett a bőrszínére. A kezdeményezést felkarolta a Nike, valamint a FIFA is, és az egész világon milliók hordták a fekete és fehér műanyag karkötőt.
Ha Henrynak holnap vissza kellene vonulnia, akkor sem lehetne elégedetlen, de nyilván szívesen tenné be a Bajnokok Ligája trófeáját is a vitrinbe a világbajnoki, Európa-bajnoki és számtalán más, dicsőséges győzelem emlékét őrző serleg mellé. Már csak azért is, hogy a papájának, a kemény Toninak tökéletesen igaza legyen: az ő fia minden idők egyik legjobbja!