Csütörtök

Aztán egyszer csak elmúlt a forró örömteli szerda, s a mi aranylábú gyerekeink másnap csütörtököt mondtak. Előbb a Haladás Svédországban, majd az Újpest Bukarestben. Berámoltak nekünk öt gólt: hármat az Elfsborg, kettőt a Steaua, válasz pedig nem érkezett.

Pedig hittünk benne, hogy a szerda után csütörtökön is marad remény a visszavágóra.

Ami a Haladást illeti, nem lesz egyszerű menet, főként a sérült Kenesei Krisztián nélkül, csoda kellene a hátrány ledolgozásához. Újpesten egészen más a helyzet, ugyanakkor csalóka ez a 2–0-s vereség. Elhiteti az emberrel, hogy ledolgozható a hátrány (egyébként ledolgozható…), s hogy a visszavágón a lendület, a győzni akarás s az önbizalom (az újpesti szurkolótáborról nem is beszélve) majd hozzásegíti a lila-fehéreket a fordításhoz s a továbbjutáshoz.

Csakhogy a Bukarestben látott Újpest aligha lesz képes a bravúrra.

Éppen az imént felsorolt tulajdonságok hiányoztak, azért felesleges lenne bárkit leszidni, hogy pontatlanul passzol, hogy rossz ütemben csúszik be, azért viszont annál inkább, hogy nem érzi át, melyik csapat mezét viseli, s hogy a vezetők, a szurkolók mit várnak el tőle – joggal. Bukarestben két magyar futballista volt dicsérhető, Balajcza Szabolcs és olykor Kabát Péter.

A többiek mintha riadtan poroszkáltak volna a Ghencea Stadion gyepén, ami azért kár, mert a Steaua már messze nem verhetetlen nagycsapat (még ha így is gyorsabb tempóban futballozott az Újpestnél…), aztán pedig azért, mert megannyi gondról érkezett hír a Megyeri útról. Ehhez képest erős keret vágott neki a szezonnak – ám azt is hallani lehetett, hogy a vezetők türelme, lendülete és pénze addig tart, amíg a csapat érdekelt a nemzetközi porondon.

Vagyis, ha úgy alakul a sorsa, az Újpest is gyengülhet, eladhatja legjobbjait.

Ezért is kell átgázolni, lefutni, bedarálni, bravúrral, legyőzni a visszavágón a Steauát.

S nem csak ezért.

A Bukarestbe elutazott, minden veszélyt vállaló több száz elszánt magyar drukkerért is.