Közel az összeomlás

Mélypont. Vészhelyzet. Diós győrben ismét utolsó óráit éli a labdarúgás.

Akik ezt állítják, aligha tévednek nagyot. Ám az megér egy eszmefuttatást, hogyan került ilyen szituációba az egykor ünnepelt klub.

Az egyesület történetének aranylapjait a hetvenes évek végén írták: ki ne emlékezne arra, amikor a DVTK kilenc (!) labdarúgót adott a dr. Lakat Károly által dirigált olimpiai együttesbe, és hatan az A-válogatottba is meghívást kaptak. A gárda 1977ben és 1980-ban kupagyőzelmet ünnepelhetett, az 1978–1979-es bajnokság végén pedig bronzérmet szerzett. Az idősebb drukkerek ma is fejből fújják a Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Tatár, Görgei – Borostyán, Fükő, Fekete összeállítást, amelynek tagjai örökre beírták nevüket a klub históriás könyvébe!

Még leírni is kellemes: volt olyan mérkőzés Diósgyőrben, amelyen 25 ezer szurkoló zsúfolódott össze a stadionban, a sokat látott Szepesi György, a Magyar Labdarúgó-szövetség akkori elnöke is csak dörzsölte a szemét.

Káprázatos hangulat, lenyűgöző játék, fantasztikus élmények!

Nagy kár, hogy mindez halovány emlékké zsugorodott…

Azért a hűség kedvéért idézzük fel, hogy 1910. február 6-án a Vasgyár munkástermében alakították meg a DiósgyőrVasgyári Testgyakorlók Körét, amelynek első elnöke Vanger Vilmos elemi iskolai tanár lett. Az alapítók aligha gondolták, hogy egy évaszázad alatt ide jut szeretett klubjuk. Az alakulat első NB I-es évében, az 1940– 1941-es bajnokságban 6. lett, a vidékiek közül csak a Szeged és a Szolnok előzte meg.

Talán Klicsu András, a korábbi Dimag Rt. vezére volt az utolsó olyan tulajdonos, aki még törődött a csapattal. Igaz, neki sem volt könnyű dolga, a cég ötvenhárom gazdasági társaságot számlált.

„A cég elnök-vezérigazgatója, aki a klub elnöke is volt, a körülmények ellehetetlenülésével magyarázta kiszállását a labdarúgásból – idézte fel a történteket Buzafalvi Győző, Klicsu András korábbi szóvivője. – Jobbára csak hitegették.

Tárgyalt Csoba Tamás polgármesterrel, akinek korai halála után a város vez e tőinek sok egyéb dolog fontosabb volt, mint a diósgyőri labdarúgás. Klicsu Andrást magára hagyták, és mivel hiányzott a városi összefogás, hátat fordított a futballnak.”

A bajok eredőjét természetesen nem könnyű felkutatni, de a lavina alighanem az 1999–2000es bajnokság végén indult meg, amikor a DVTK a Siófok és a Vác társaságában elköszönt a legjobbak mezőnyétől (akkor még 18 csapatot számlált az első osztály). Veréb György neve ma is fogalom Miskolcon, a korábbi kiváló kapus – ő ma már az utódok tudását pallérozza – 41 éve tagja a diósgyőri nagycsaládnak, azonban az ő türelmét és idegrendszerét is kikezdték a történtek.

„A rendszerváltás tett be a DVTK-nak! – állítja Veréb György. – Jöttek egymás után a megváltók, valójában a klub történetében csupán percemberek: Klicsu András után Zombor Péter, Kövy Zoltán, Rónai Kálmán, Molnár Zsolt, Reszeli Soós István, Varga Zsolt, Csontos Gábor, Ott Erzsébet, Kuti István, Hubicsák Ferenc érkezett hangzatos ígéretekkel, de egyikük sem volt képes megváltani a világot. Sőt! Most éppen a szegediek készülnek bedobni a törülközőt. Ilyen mélyen még sosem volt a DVTK! A felkészülés kezdete óta végezzük a dolgunkat, de a kutya sem szól hozzánk. Szinte mindennap távozik valaki, lassan már tényleg csak ifikkel tudunk kiállni. A klubnál semmi sincs a helyén! Ígérgetés van, de nekem például négyhavi béremmel, valamint a múlt évre szóló prémiummal adós az egyesület. Túl sok volt az utóbbi években a külföldi játékos, és belőlük nem a klub profitált, hanem mások fölözték le a hasznot. A diósgyőri szurkolók nem ezt érdemlik! Minden jöttmentet az egekbe emeltek, éltettek, aztán kiderült, hogy fabatkát sem érnek.”

Hol egykor vár állott…

A DVTK talpon maradásához minimálisan 200 millió forintra lenne szükség. Ebből az a 60 millió tekinthető biztosnak, amelyet az önkormányzat ad évente a diósgyőri futball életben tartásához.

A napok vészesen fogynak, és Diósgyőrben senki sem tudja, ki nyújt segítséget a piros-fehér klubnak.

Közel az összeomlás…