A sebezhetetlen sereg

Noha van némi igazság a megállapításban, amely szerint a 2008–2009-es olasz bajnoki címet elsősorban nem az Internazionale nyerte meg, hanem a Juventus és a Milan veszítette el, a véleményt csakis a riválisok bírálataként értelmezhetjük. Merthogy a fekete-kékek látszólag izzadság nélkül, valójában temérdek és alapos munkával megszerzett aranyérmével kapcsolatban a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy tökéletesen megérdemelték.

Nincs Olaszországban még egy csapat, amely olyan magabiztosan és kiszámíthatóan hozza az eredményeket, amely olyan fegyelmezett összpontosítással képes a döntő pillanatokban kicsikarni a győzelmet, amely olyan tartással és céltudatossággal lép pályára, és gyűri maga alá ellenfeleit, mint az Inter. Lehet, hogy a Milan több sztárral dolgozik, lehet, hogy a Juventusnál a másodosztály után új korszak kezdődött, a két fő vetélytárs az idény egészét tekintve mégsem tudott kiegyensúlyozott, hullámvölgyektől mentes teljesítményt nyújtani.

Az Inter „törhetetlenségét” pedig főként José Mourinho vezetőedzőnek köszönheti, aki tekintélyével és világos szakmai elképzeléseivel meghatározta a mostani Inter sajátos arculatát. (Statisztikai érdekesség: a korábban a Portóval és a Chelsea-vel is diadalmaskodó portugál immár három országot hódított meg.) Sokakat bánt a tréner faragatlan stílusa, azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy Roberto Mancini három aranyéremmel fémjelzett örökségét felelősséggel kezelte, kialakított egy már-már tökéletesen működő gépezetet, és néhány merész újítással – például az ifjú Davide Santon beépítésével vagy Mario Balotelli szerepeltetésével – a jövő útját is kijelölte.

„A bajnoki címet mindig a legjobb nyeri, ezt mondtam akkor is, amikor nem az én csapatom győzött – hangzott Mourinho első, olasz bajnokként adott nyilatkozata. – Most, az ünneplés pillanataiban jólesik kicsit hátrébb lépni, és mások boldogságának örülni. Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki hozzátette a maga részét a sikerhez, az edzői stábnak, a büféseknek, a takarítónőknek és azoknak a játékosoknak, akik nem lehetnek itt velünk, Adrianónak és Quaresmának.”

És persze ne feledkezzünk meg a főszereplőkről sem: Zlatan Ibrahimovicról, az öntörvényű, ám 22 góljával az egyik legfontosabb pillérnek tekinthető svéd zseniről; Júlio Césarról, a hónapok óta elképesztő formában védő kapusról; Javier Zanettiről, a fáradhatatlan csapatkapitányról; Esteban Cambiassóról, az együttes motorjáról; Maiconról, akit néhányan már a világ legjobb jobbhátvédjeként emlegetnek; és a többi fontos láncszemről. Már rég nem számít alapembernek, mégis említsük meg Luís Figót is, aki a bajnoki ünneplés során jelentős döntésre jutott.

„Ez a legjobb pillanat a befejezésre – mondta a 36 éves portugál aranylabdás az A Bolának. – Nyáron felhagyok a futballal, ezen a szinten legalábbis bizonyosan. A legszívesebben nem is fogadnék ajánlatokat, de ha valami rendkívüli megkeresés érkezik Európán kívülről, még meggondolom a folytatást.”

Az ünneplésből azonban még Figo is kivette a részét, ő is ott volt szombat este az Inter edzőbázisán, ahol a csapat együtt drukkolt (sikeresen) a Milan ellen játszó Udinesének, és ahonnan aztán Milánó központjába indult, hogy a szurkolókkal is énekeljenek néhány győzelmi nótát. Itt a lelkes rajongók Ibrahimoviccsal „megígértették”, hogy a következő idényre is marad az Internél, s a csatár nem volt ünneprontó…

Fekete foltok azonban a fényes menetelés ellenére is akadtak: az immár menetrendszerű Bajnokok Ligája-búcsú (Manchester United, nyolcaddöntő) például újra ékesen bizonyította az európai elittől való távolságot, belföldön pedig a fekete-kékeket segítő bírói döntések rontottak a gárda megítélésén. Mára azonban még a Milannál is elismerik: az Inter azért szerzett újabb aranyat, és érte be így a bajnoki címek számában (17) a városi riválist, mert – Mourinhót idézve – „a bajnoki címet mindig a legjobb nyeri.”