TáborverésTáb

És még akkor sem esett le a tantusz, amikor kiderült, hogy az oroszok csak a meccsre jönnek át Bernből…

Sierre csodálatos kisváros. Jó húsz fokban sétálgattak a helyiek, legalábbis azok, akik nem egy kávézó előtt ücsörögtek a település körül sorakozó havas hegycsúcsokat nézve, amikor Lujza, a GPS-ünk első nagy bevetése végén egy behajtani tilos tábla előtt büszkén kijelentette, hogy forduljunk be a célig. A helyi csarnok viszont harmincéves. Romantikus a fa tetőszerkezet, középkori a higiénikus ellátottság, egyetlen széles sávú internetkapcsolat volt – a zsűrinél. Pedig kapcsolatra másoknak is szükségük lett volna: akadt kolléga, aki elborzadva mesélt az előző napi néhány perces adatkártyás netezésről és a százötvenezres számláról. Összefogott tehát a magyar, egymásnak adogattuk a kábeleket, mert híre jött, hogy a csarnok háta mögött egy srác hajlandó megosztani saját előfizetését, hogy a nagyvilág ne maradjon le a magyar–oroszról. De hiába a vállt vállnak vetett küzdelem, nem lett net, így ki-ki maga döntött, hogy lecsapolja-e a számláját, vagy tartalékol a következő két hétre: mi az internetezőket részesítettük előnyben.

Csütörtök délelőtt költöztünk át a mesés Sierre-től háromszáz kilométerre északra lévő Zürichbe, ahol egy-egy apartman lesz az otthonunk két héten át. A sajtóközpont szintén rajtra kész. A Kolping Arena ugyan félnapi járóföldre van, de amúgy minden a szokásos. Nincs terülj, terülj, asztalkám, víz, kávé és alma a menü, az automata pedig három eszpresszó után felmondta a szolgálatot.

És még mondja valaki, hogy a jégkorongot nem labdával játsszák: az ajtó előtt a focistákat hokiütőkkel helyettesítő csocsó van kirakva, amelynek neki is estünk hirtelen (Mirkó István–Szűcs András 3–1), ezt egy külföldi fotós meg is örökítette, úgyhogy meglehet, ma már a rólunk sugárzó küzdőszellemmel lelkesít majd valamelyik edző egy napilapot lobogtatva.

Ahogyan a híres reklámszlogen szól: apa, kezdődik!