Óriássá nőne a kis japán

Nem bosszantja, hogy a Vasas elleni győztes gólja után mindenütt azt olvasni: a „kis japán” megint eredményes volt?Nem bosszantja, hogy a Vasas elleni győztes gólja után mindenütt azt olvasni: a „kis japán” megint eredményes volt?

Miért? Nem így mondják? – kérdezett vissza Honma Kazuo. – Úgy vettem észre, hogy legtöbbször ezt a jelzőt ragasztják a japánokra, de nem foglalkoztat. Sőt belátom, hogy az átlagos termetű futballistákhoz képest alacsonyabb vagyok, ezért még adja is magát, hogy úgy nevezzenek: a kicsi Honma Kazuo. Nem hiszem, hogy emiatt sértődöttnek kellene lennem, szerintem nincs ebben semmi bántó. Négy esztendeje már, hogy Magyarországon futballozom, képes vagyok megkülönböztetni, ha valaki szidalmaz vagy éppen dicsér.

Hallani is, hogy nincs gondja a magyar nyelvvel. Remek kiejtéssel, meglehetősen választékosan beszél, alig-alig téveszt.

Tényleg? Pedig egyetlen magánórát sem vettem. Még ideérkezésemkor vásároltam magamnak egy kéziszótárt. Ha valamit mondtak, és nem értettem, fellapoztam. Este lefekvés előtt próbáltam megtanulni az új szavakat. A többi már az öltözőben és a hétköznapok során ragadt rám. Sohasem jártam tanárhoz, aki elmagyarázta volna a nyelvtant, vagy javította volna a kiejtésemet, mindent hallás után igyekeztem elsajátítani.

A beilleszkedéssel sem voltak problémái? Mégiscsak idegen kultúrából érkezett Európába…

Először Szerbiába kerültem, az FK Macsva csapatánál ketten voltunk japánok. Nehéz volt, persze hogy nehéz, de azt mondtam, mindent meg lehet szokni. Néha még most is rám tör a honvágy, ám szerencsés helyzetben vagyok, mert minden bajnoki szünetben hazarepülhetek, hogy ha rövid időre is, de meglátogassam a szeretteimet. Ez sokat számít, már maga a tudat is megnyugtat.

Szerbiai „kalandozása” előtt a Liaison Kuszacu együttesében futballozott. Hazájában az élvonalbeli labdarúgók közé tartozott?

Nem. Csapatunk a magyar harmadosztálynak megfelelő ligában szerepelt. Céljaink között szerepelt a feljutás kiharcolása, ezért a vezetők megerősítették a keretet, sőt szponzorokat is sikerült meggyőzniük, hogy támogassanak bennünket. Később a klub egy osztállyal feljebb lépett, csakhogy én akkor már nem voltam ott.

Miért távozott?

A lelkem mélyén éreztem, hogy nincs maradásom Japánban. Valami mást szerettem volna – többet! Nem akartam már otthon futballozni. A családtagjaim nehezen értették meg, miért hagyom el a hazámat. Egyedül édesanyám támogatott, mert jól ismer ahhoz, hogy tudja, ha egyszer a fejembe vettem, hogy Európában próbálok szerencsét, akkor nincs, aki megállítson. A Kuszacu akkori vezetőedzője, a montenegrói Ratko Sztevovics segített, így kerültem Szerbiába, majd jöttem át aztán Magyarországra.

A múlt héten lett huszonkilenc esztendős, a születésnapi összejövetelen már hamisítatlan magyaros bulit tartott.

Buli nem volt, csak pár üdítő és rétes. Vásároltam meggyeset, túrósat, és… Hadd gondolkodjam csak… Mákosat is. Ez a szokás Diósgyőrben. Az meg sem fordult a fejemben, hogy valami japán különlegességgel állítsak be az öltözőbe. Már csak azért sem, mert rettenetesen nehéz Magyarországon igazán jó minőségű távol-keleti alapanyagokat beszerezni.

Ami a labdarúgást illeti: sokszor az importjátékosok minőségével is gond van. Jöttek már románok, ukránok, exjugoszlávok, aztán Dél-Amerika és Afrika lett a honi futball „ellátója”. Vajon a Távol-Kelet miért marad ki a felsorolásból?

Magam sem tudom… Általánosságban elmondható, hogy a japán, illetve kínai futballpiac ma még ismeretlen, idegen területnek számít az európai csapatok számára. Ennek oka lehet az óriási távolság is. A magyar és a japán futball között hatalmas az eltérés, a játék valamennyi elemében tapasztalható különbség, de az óriási előrelépés számomra, hogy itt, Diósgyőrben szerepelhetek. Ám bármennyire is jól érzem magam, nem elégszem meg ennyivel, nyugatra húz a szívem. Mindig csak előre tekintek, és ki tudja, egyszer tán megérem, hogy azt írják rólam: „óriási ez a kis japán”.