Nem párduc, macska
A Fekete Párducból macska lett – kommentálták a német fórumok a Vitalij Klicsko (37–2, 36 K. O.–T. K. O.)–Juan Carlos Gómez (44–2, 36) mérkőzést, azaz a stuttgarti gálán nem történt őrségváltás a WBC (Bokszvilágtanács) nehézsúlyú trónján, az ukrán világbajnok a kilencedik menetben technikai K. O.-val védte meg övét.
Igazából azon csodálkozott mindenki, hogy az idősebb Klicsko eddig húzta a döntést. Fritz Sdunek, Vitalij edzője a mérkőzés után egyik unokája apjának (félreértés ne essék: ő Gómez) a fülébe súgta: „Csoda, hogy eddig bírtad”; Ahmet Öner, Gómez menedzsere (és Sdunek másik unokájának apja) már a nyolcadik felvonásban ki akarta venni a ringből védencét, a kubai meg a rá jellemző lazasággal annyit mondott: „Örülök, hogy eddig bírtam, és büszke vagyok magamra, mert Vitalij sokkal hamarabb ki akart ütni.”
Csak hát az ilyenek hallatán elgondolkodik az ember: ha a mai nehézsúlyban egy Klicsko–Gómez slágerpárosításnak számít (mert az…), milyen lehet a mezőny. Ha udvariasan akarunk fogalmazni, nem túl erős. Ezt tudja egy testvérpár uralni, akikből hiányzik a vagányság, a látványosságra törekvés, nekik csak a célirányos bunyó létezik, az ahhoz szükséges összes automatizmussal.
A fiatalabbnak, Vladimirnak két világbajnoki öve van (az IBF-é és a WBO-é), Vitalijnak egy – legalábbis egyelőre. Mert a meccs után bejelentette, hogy azonnal szeretne megmérkőzni Nyiko-laj Valujevvel, a WBA királyával (hogy ezt a címet az orosz jogosan birtokolja-e vagy sem, nem tudni, illő lenne a másik aspiránssal, Ruszlan Csagajevvel megküzdenie érte), aki meg más okból nem igazán illik a nagy nehézsúlyú bajnokok sorába. Bokszolni nem nagyon tud, a méretei viszont olyanok, hogy a többség nem tud vele mit kezdeni. A modern kor Primo Carnerája (ő a harmincas években cirkuszi erőművészből lett nehézsúlyú világbajnok) viszont marketingterméknek elsőrangú.
És a pénz uralta világban ennyi már elég, hogy valaki tényező legyen a királykategóriában.
