Fellegvárakból lettek mentsvárak

„Aki azt mondja, hogy stadion nélkül, néző nélkül lehet futballt játszani, butaságot mond.”

A nyers, ám kétségtelenül jelentős igazságtartalmú megállapítás Muszbek Mihálytól való. A sportgazdasági szakember (nemkülönben korábbi ligaelnök) egy internetes kérdezz-felelek során libalegelők helyett korszerű stadionokat, sőt megfelelő viselkedéskultúrát elsajátító szurkolókat (családokat…) vizionált a honi labdarúgás kietlen táján.

Apró szépséghiba, hogy ezt 2001 októberében tette…

Az azóta eltelt időszakban (is) bebizonyosodott, hogy a sportág hazai változata bármilyen törvényszerűséggel képes homlokegyenest szembemenni. Noha csapataink létesítményhelyzete javuló összképet mutat (becsüljük meg végre!), az élvonal összecsapásait évről évre kevesebben követik figyelemmel a helyszínen. A közhelyszerű tétel, miszerint „néző nélkül nincsen futball”, megdőlni látszik, hiszen nem vettük észre, hogy bárhol is ordító érdektelenségre hivatkozva lehúzták volna a rolót – legalábbis önszántukból biztosan nem…

Ahogy egykoron a kiváló orosz humorista, Arkagyij Rajkin mondta: „Válámi ván, de nem áz igázi.”

S bár ezt a „valamit” aligha tekinthetjük a szórakoztatóipar szerves részének (ha mégis, az a nyugati példák szemtelen arculcsapása lenne…), ne hallgassuk el, hogy idehaza is vannak még stadionok, ahová nem pusztán százával, de ezrével „tódulnak” a nézők – és kapják azt, amit. Ha másért nem, a kitartásukért és hűségükért dicséretet érdemelnek a hétről hétre visszatérő fizető (!) szurkolók.

Az őszi nézőszámok alapján összeállított rangsorunkban Debrecen, Diósgyőr, Kecskemét és Zalaegerszeg is (tán nem túlzás, ha a négy várost a „vidéki