Örökös szabadság
„Megtanította nekünk a földrajzot, minduntalan kicsábít bennünket a stadionokba, reménnyel telve odaszegez a tévé elé, és sóvárgással tölt el a másnapi lapok iránt. Olyan hagyomány ez, amely mindenhová elkísér minket, és amelyet egyszerűen úgy hívnak: Libertadores-kupa” – olvasható Nicolás Leoz idei újévi köszöntőjében. Akik szeretik a technikás, szélsőséges érzelmekkel teli, brutalitásában is romantikus dél-amerikai futballt, azoknak aligha kell kifejteni, mit fejeznek ki a Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség (CONMEBOL) elnökének szavai.
A válogatott viadalok nyomában haladtak
Legfeljebb a földrajzhoz fűznénk némi kiegészítést, jelesül: a geográfiai adottságokkal magyarázható, hogy bár Dél-Amerikának a válogatottak számára már 1916-ban volt bajnoksága (Copa América), a klubok csak jóval később, 1960-ban vívhattak meg először a kontinens legjobbja címért. A földrész hatalmas kiterjedése, illetve az abból fakadó közlekedési nehézségek sokáig lehetetlenné tették az oda-vissza vágó rendszerű kontinentális vetélkedést. Maradtak az egy helyszínes tornák, mint a Copa América és az olyan próbálkozások, amilyennel a patinás chilei egylet, a Colo-Colo vezetősége kísérletezett 1948-ban.
A brazil Vasco da Gama diadalával végződő santiagói „Dél-amerikai bajnokok tornájának” elsöprő sikere (átlagosan 40000-en látták a mérkőzéseket!) megerősítette hitükben azokat, akik másfajta tornákról álmodoztak. A negyvenes évek vége még nem kedvezett a nagy dél-amerikai egymásra találásnak; Argentínában példátlan méretű játékos-sztrájk tombolt, Kolumbiában a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség rosszallását kiváltó profi liga alakult. Tíz évnek kellett eltelnie, és nem mellékesen be kellett futnia a Bajnokcsapatok Európa-kupáját 1955-ben beüzemelő európaiak kihívásának, hogy Dél-Amerika rendszeressé tegye bajnokcsapatainak vetélkedését.
Európai kihívás is kellett a széria elindításához
Brazília első világbajnoki címének évét írták (1958), amikor Európa javasolta, hogy Dél-Amerika állítsa ki legjobb klubját a világverő Real Madrid ellen. Hogy a tengerentúlon mennyire komolyan vették a kihívást, arról egyfelől a Libertadores-kupa megszervezéséről érkező hír tanúskodott, másfelől a sorozatnak választott név: a Libertadores azoknak a felszabadítóknak állít emléket, akiknek vezetésével Latin-Amerika kitört – az európai gyarmatosítók uralma alól… Simón Bolívar, José de San Martín, Bernardo O’Higgins, Joaquín Olmedo nevét országok, városok és természetesen futballcsapatok viselik szerte a kontinensen.
A szabadságára büszke Dél-Amerika nem vallott kudarcot a két földrész bajnokainak csatározásában (beleszámítva a világkupa helyébe lépő klubvilágbajnokságokat is – 25–23 „oda”), ami egyúttal ékes bizonyítéka annak, hogy a Libertadores-kupa betölti funkcióját. A hét résztvevővel induló sorozat első két kiírását az uruguayi Penarol nyerte meg, soraiban az 54 Libertadores-góllal mindmáig csúcstartó ecuadori Alberto Spencerrel; utána a Pelére épülő Santos duplája következett, de éppen a brazil klub attitűdje érzékeltette, hogy új országok csatlakozása ellenére nincs minden rendben a „spanyol ajkúak tornájával”.
Az elkülönülési vágy, valamint a két friss világbajnoki cím szülte büszkeség igencsak fanyalgóvá tette a brazilokat: 1965-ben a Santos a Libertadores-kupával szemben a világ körüli turnét részesítette előnyben a bemutató mérkőzéseken kereshető pénz miatt. Egy évre rá az uruguayiak kezdeményezésére végbemenő létszámemelés miatt léptek vissza a brazil klubok (már nem csak a bajnok indulhatott a tornán), majd újabb két idényben azért, hogy a rendezetlen pénzügyi háttér miatt tiltakozzanak. Egy szó, mint száz, 1963 (Santos) és 1976 (Cruzeiro) között egyetlen brazil tornagyőzelem sem került az évkönyvekbe!
Annál több argentin! 1964 és 1979 között mindig volt argentin klub a döntőben, tizenkétszer nyert is. Az Independiente egyhuzamban négyszer (1972–75) diadalmaskodott, az Estudiantes háromszor (1968–70) – megkönnyítette a dolgukat, hogy a címvédőnek sokáig csak az elődöntőben kellett bekapcsolódnia a következő sorozatba. Bár az Estudiantes uralma volt rövidebb, a visszaemlékezések azt tartják sorsfordítónak: a szerény múltú La Plata-i csapat amellett, hogy taktikailag igen kifinomult futballt játszott, az időhúzást és az ellenfél megfélemlítését is magában foglaló repertoárjával a világkupa eldurvulását, hosszú távon átformálását, semleges helyszínre (Japán) telepítését is „előmozdította”.
Mindent a szemnek, semmit a kéznek
Mi tagadás, az időközben a brazilok érdeklődését újra felkeltő és 1998-tól mexikói klubokat is felvonultató Libertadores-kupa múltjának legemlékezetesebb eseményei közül sok kapcsolódik az erőszakhoz. Állítólag nemegyszer előfordult, hogy a védők követ vittek magukkal a játéktérre, hogy azzal tegyenek kárt ellenfelükben, ha a cél úgy kívánta… Egy 1971-es Boca Juniors–Sporting Cristal mérkőzésen 19 játékost állítottak ki, ötöt közülük súlyos testi sértéssel bíróság elé is citáltak. Húsz évvel később, a Boca és a Colo-Colo santiagói ütközetét követő játéktéri tömegverekedés során egy rendőrkutya ülepen harapta az argentinok kolumbiai kapusát, Fernando Montoyát…
Hol van ehhez képest az az érdekesség, hogy Diego Armando Maradona, minden idők legjobb argentin futballistája nem szerepelt Libertadores-kupa-mérkőzésen? És az, hogy a Cruzeiro többször nyert Libertadores-kupát (2), mint brazil országos bajnokságot (1)? No és az, hogy majdnem harminc évig, a kolumbiai Atlético Nacional 1989-es diadaláig csak argentin, brazil, uruguayi csapatok (és egyszer egy paraguayi) nyerték meg a kupát? Az „atlanti uralom” mellesleg egy országhatárokon átívelő, ellenséges szurkolótáborokat átmenetileg egybeforrasztó gunyoros rigmust is szült. Ez a „La Copa se mira y no se toca”, amivel a keleti drukkerek arra figyelmeztették nyugati bajtársaikat, hogy ami a kupát illeti, mindent a szemnek, semmit a kéznek…
Tekintve, hogy tavaly az ecuadori LDU Quitóé lett a trófea, a rigmus nem időszerű. A bevezetőben említett, sok szívet rabul ejtő Libertadores-hagyomány ápolása azonban igen: a 32 résztvevő ennek jegyében vág neki a csoportkörnek ezen a héten.
