Oklevél nem kell!

Elsőként a zágrábi sportcsarnok sajtóközpontjában külön helyiséget bérlő al-Dzsazíra kamerájába mondta el, majd a Nemzeti Sportnak is megerősítette: a világbajnokság – számunkra – záró mérkőzésén viseli utoljára a magyar válogatott mezét. Mivel nem tartottuk lehetetlennek, hogy csupán az újabb, ezúttal a Horvátországtól elszenvedett vereség miatti bánatában fogalmazott így szombat este, vasárnap ismét Puljezevics Nenadnak szegeztük a kérdést: valóban a csütörtöki helyosztó lesz a búcsúmeccse?

Úgy vélem, eljött az ideje annak, hogy elköszönjek a nemzeti együttestől – felelte a szerb származású, a magyar válogatottban két éve védő kapus.

Ennyire megviselte a horvátok elleni fiaskó?

Nem az viselt meg. Jobban mondva: nem csak az. Nem a szombati vereség miatt jutottam erre az elhatározásra, már korábban felvetődött bennem, hogy leghelyesebb, ha lezárom pályafutásom eme fejezetét.

Miért?

Mert nem motivál, hogy hetedik, jobb esetben ötödik legyek a világbajnokságon.

Másokat még igen. Sőt maga a szövetségi kapitány, Hajdu János jelentette ki, hogy az ötödik hely kitűnő eredmény lenne.

Ők úgy gondolkodnak, én így. Megjegyzem, semmi bajom azzal, hogy egyesek pozitívan értékelik az esetleges hatodik pozíciót, én azonban nem tartanám sikernek. Nem tudom, mi a díjazás, lehet, hogy adnak egy oklevelet még a hetedik helyért is, ám köszönöm szépen, nekem nem kell. A világbajnokságon érmeket osztanak, ha az ember anélkül tér haza, nem hinném, hogy lenne oka elégedettségre.

Nagyon csalódott?

Az nem kifejezés. Rendkívül szomorú vagyok, hogy ezúttal sem tudtunk maradandót alkotni. Két éve a németországi világbajnokságon egy, az utolsó másodpercben kapott gólon múlott a nyolc közé jutásunk, egyben az olimpiai selejtezőn való részvételünk. Akkor úgy fogtam fel, hogy balszerencsések voltunk. Tavaly a norvégiai kontinensviadalon csak Izlandot kellett volna megvernünk az elődöntőbe kerüléshez, de kikaptunk. Még ezt is elintéztem azzal, hogy hajszálnyira voltunk a dicsőségtől, de ide, Horvátországba már úgy érkeztem, hogy ha most sem rukkolunk ki kimagasló produkcióval, akkor velünk van baj. Hát nem rukkoltunk ki. Háromból háromszor nem sikerült, vagyis felesleges lenne bármivel is áltatnunk magunkat. Be kell látnunk, nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy felvegyük a versenyt a legjobbakkal.

Vajon miért?

Elsősorban azért, mert amikor szinte meg kellene halnunk a pályán a győzelemért, nem halunk meg. Utólag lehet magyarázni, hogy így kellene, illetve így kellett volna játszani, de az okoskodás mit sem ér, ha a kétszer harminc percben nem feszülünk meg. Sok mindent el tudok fogadni, de azt nem, ha valaki nem motivált a pályán.

Úgy látja, hogy gond van egyesek hozzáállásával?

Kritizálni nem akarok, nem is fogok senkit, ez nem az én tisztem, de tudomásul kellene vennie mindenkinek, hogy világbajnokságot nem rendeznek minden hétvégén. Az olimpia után a vébé a sportág csúcseseménye, ennek megfelelő alázattal kellene játszani. Meglehet, bennem van a hiba, de egy franciák elleni vereséget követően nekem ne veregessék a vállam azzal, hogy tisztességesen helytálltunk. Nekem nem az volt a célom, hogy minél kisebb különbséggel kapjunk ki, hanem hogy verjük meg az olimpiai bajnokot. Furcsa volt, hogy néhányan mosolyogtak a meccs után, miközben én sírni tudtam volna.

Visszavezethető ez a szerb és a magyar mentalitás közötti különbségre? Ha igen, akkor, kihasználva habitusát, miért nem rázza fel a rászorulókat?

Amit tőlem telt, megtettem. Úgy fest, ennyire volt elég. Persze nem haragszom senkire, nincs is rá okom. Mi több, csak hálás lehetek, hogy két évig számítottak rám a válogatottban. A szakmai stáb tagjai és a társak gyorsan befogadtak, mindig kedvesek és segítőkészek voltak. Sosem éreztették velem, hogy idegen lennék a csapatban. Többek között ezért is sajnálom, hogy nem értünk el emlékezetes sikereket. A legjobban az fáj, hogy ez kizárólag rajtunk múlt.

Bárki is lesz a szövetségi kapitány a jövőben, feltehetőleg tesz egy kísérletet a visszacsábítására.

Aki akar, megtalál, de arra ne apelláljon senki, hogy megváltoztatom a véleményem.

Egy év múlva Ausztriában rendezik az Európabajnokságot. Nem is kellene messzire utaznia.

A tévé távirányítója még közelebb lesz…

Talán egy éve nyilatkozta lapunkban, hogy az olimpiai szereplés az álma.

Még néhány hete is az volt. Sőt miután eldőlt, hogy kétezertizenkettőben Szerbia adhat otthont a kontinenstornának, megfordult a fejemben, hogy karrierem méltó befejezése lenne a szülőhazámban kontinensviadalon, Londonban pedig az ötkarikás játékokon részt venni. Mára mindkettőről lemondtam. Akkor végleges: csütörtökön búcsúzik.

A meccs után odamegyek a srácokhoz, mindegyiket átölelem, és sok szerencsét kívánok nekik a jövőre. Őszintén és szívből.