Bizony még hátravan a neheze…

A szünnapon van idő egy kicsit megállni, megpihenni – átgondolni a történteket, és lélekben felkészülni az elkövetkezőkre. Egy olyan hosszú versenyen, mint a Dakar-rali, szükség is van erre, hiszen az a tapasztalat, hogy a második hét mindig nehezebb. Nem feltétlenül azért, mert bonyolultabbak a pályák (bár erről is hallani rémisztő híreket), hanem mert kipihenten valahogy jobban viseli az ember a megpróbáltatásokat, mint úgy, hogy hullafáradtan próbálja átverekedni magát az egymást érő akadályokon.

S a szünnap jó arra is, hogy a szervizcsapat gondjaiba vegye egy kicsit a járműveket – ilyenkor nemcsak azt az alkatrészt cserélik ki, amelyre feltétlenül szükség van, hanem mindent, amiből van tartalék.

Mindenki rettenetesen fáradt, de amikor azt kérdezem, vajon ez a dél-amerikai Dakar nehezebb-e, mint a korábbiak voltak Afrikában, a válasz senki részéről sem egyértelmű. Palik László azt mondja, mindig az a legnehezebb verseny, amellyel éppen szenvedsz, úgyhogy nem reális az összehasonlítás. Talán egy-két hónap múlva meglesz a válasz, most azonban csak annyit tud, hogy ő nagyon nehezen éli meg. Azért is, mert hiányzik a családja.

„Amikor a kisfiam azt mondja, apa, gyere ki a telefonból, szívesen megtenném, ha tudnám – vallotta be Palik, aki eddig szenzációsan teljesít, hiszen 12. az összetett versenyben. – Persze a versenypályán ez semmilyen befolyással nincs a szereplésünkre, ott beszűkült tudati állapotban vagyunk; ha nem így lenne, Gabi egy perc alatt megérezné, és viszszarántana a valóságba. S hogy mi a véleményem a tizenkettedik helyről? Az, hogy ez részeredmény. Jó néhány éllovasa volt már ennek a versenynek is, s mostanra sokan közülük kiszálltak a játékból. Titkon örülnék, de a Dakaron szabály: nemhogy örülni, belegondolni sem szabad. Mert itt minden nap újabb küzdelem…”

Palik visszafogottan nyilatkozik ugyan, azt azonban mindenképp érdemes rögzíteni: soha egyetlen magyar autó- vagy motorversenyző sem állt még enynyire előkelő pozícióban a szünnapon. S nemcsak Palikéknak jár a dicséret, hanem Szalay Balázséknak is, hiszen amíg nem támadt súlyos technikai gondjuk, ők is ott voltak közvetlenül a mezőny elején, a gyáriak mögött. Ez egyrészt a magyar autósport erejét jelzi, másrészt azt, hogy a két pilóta – egymást űzve-hajtva (hiszen nem titok, hogy rivalizálnak egymással) rengeteget fejlődött.

Rossz hír, hogy Szalayék immár nem szólhatnak bele a legjobb pozíciókért folyó küzdelmekbe, mivel a technika ördöge megakadályozta őket ebben. Büntetést is kaptak GPS-pont kihagyása miatt, de ez már csak ráadás volt, a helyzeten nem sokat változtatott .

„Bevallom, kicsit elvesztettem a motivációmat – mondta a tizedik Dakarján versenyző Szalay. – Azért jöttem ide, hogy harcoljak a jó helyezésekért, és most, hogy ez immár nem lehetséges, kell találni valami mást. Biztosan meglesz, hiszen mindennél jobban szeretnénk célba érni, de kár lenne tagadni, lelkileg nagyon visszavetettek a történtek. Persze ha elérünk egy-egy jó részeredményt, az biztosan feldob, újra felpörget majd.”

A harmadik magyar autós páros, Liszi László és Fenesi József csapata körülbelül húsz kiló port szedett ki a Mitsubishi különböző részeiből – termetes kis dombocska kerekedett belőle a szervizkamion közvetlen szomszédságában, a sátrak mellett. Az utóbbi napokban kiderült, az autó kissé alacsony erre a terepre, de nem ez a legnagyobb gond.

„Az elmúlt három nap nagyon kemény volt, nem tudom, ki ér be a célba, ha ilyen tempóban foly- >>>