Korán kelő Gyima, avagy a sócsempészet

Madrid, Manchester, Milánó – állandó úti célok önnek a BL-ben. Ám 2008 őszén, nyilván nem az alliteráció miatt, Minszk is az állomások között volt.Madrid, Manchester, Milánó – állandó úti célok önnek a BL-ben. Ám 2008 őszén, nyilván nem az alliteráció miatt, Minszk is az állomások között volt.

Már Fehéroroszországban voltam, amikor azt hallottam és olvastam a neten, olyan hideg van Minszkben, hogy elmarad a Real Madrid fellépése. Kérdeztem a helyieket, mi újság? Igaz, ami igaz, nulla fok körül jártunk, magam nagyon fáztam, de a kísérők csak néztek rám: a hideg miatt? Á, legyintett az egyik, már a belorusz ősz sem az igazi, mínusz tíz fok a megszokott, ők még csak elő sem vették a nagykabátjukat abban az enyhe időben – amiben azért a spanyolok igencsak dideregtek. Ennél izgalmasabb volt, hogy nem tudtam, onnan hogy jövök haza.

Tippelek: repülőgéppel.

Gratulálok, nyert! Csakhogy a minszki reptér a várostól negyvenkétkilométerre fekszik, és Bécsen keresztül utaztam, a járat pedig reggel indult, hajnali fél négykor keressen nekem taxit Minszkben! Két sofőrt biztosítottak a kommentátoroknak, Gyimát és Misát, akik nem voltak boldogok a korai keléstől.

Elmondtam a nevem, és az általánosban bemagolt jelentést is eldaráltam oroszul: továris ucsityelnyica, ja dakladivaju vám… Gyima azt mondta, aki még ezt is tudja oroszul, az csak jó ember lehet, és felkelt a kedvemért. Nincs igaza tehát annak, aki azt állítja, az oroszoktatásnak nem volt haszna, lám, egy mondattal is el lehet boldogulni.

Ha nem kell több, annyi is elég.

Pekingben az önkéntesek is bájosan kérdezték: Can I help you? Segíthetek? Egészen addig, amíg a válasz „no”, azaz nem volt, széles mosollyal találkozhatott az olimpiára érkező külföldi, ám ha azt mondta, igen, abban a pillanatban vége volt a társalgásnak, a segítők többségét ugyanis erre az egy mondatra tanították meg, mosolyogni tudtak maguktól is.

Milyen az étkezés? A kínai ételt ugyebár arrafelé csak ételnek nevezik…

Még az olimpia megkezdése előtt reggelizni akartam, a médiaétteremben erre délután fél kettőig volt lehetőség. Krumplit kértem, és meg akartam sózni. A pult mögött dolgozó hat konyhásból egy sem tudta, mi lehet az a „salt”, azaz só. Kirángattak a konyhából egy hetediket, aki tudta, de ő meg azt nem értette: ha van szójaszósz, ketchup, majonéz és bors, mi a fenének kell még só is? Végül az étterem vezetője rögtönzött konferenciát tartott, de nem volt megoldás. Egymás mellett voltak az éttermek, ám a szabály tiltotta, hogy oda be és onnan ki: semmit. A mellettünk lévő étteremben volt só, de oda nem vihettem a krumplit, így sócsempészettel oldottam meg a helyzetet.