Harmadszor is Sao Paulo
Olyan közegben, mint a kiegyen súlyozottnak jóindulattal sem nevezhető, 1971-ben útjára indított brazil országos bajnokság (Campeonato Brasileiro), kiváltképp megsüvegelendő a bajnoki triplázás. Különösképp úgy, hogy mindhárom bajnokcsapatot a klub egykori játékosa, a most 53 esztendős Muricy Ramalho irányította; hogy értékelni tudjuk eme állandóságot, említsük meg a Vasco da Gamát, amely csak az idén öt edzőt fogyasztott el Romáriótól kezdve a szerencsétlen sorsú Renato Gaúchóig, aki a finisben képtelen volt megakadályozni a 110 éve alapított patinás riói klub kiesését.
Természetesen a végül bajnokká koronázott SPFC mestere sem úszta meg a helyi edzők életét megkeserítő „megélhetési játékospolitika” káros hatásait. Brazíliában úgy tartják, hiába kezdődnek májusban az országos bajnokság küzdelmei, az érdemi szakasz csak akkortól számítható, amikor lezárul az európai átigazolási időszak, azaz a csapatok kiárusítottak mindenkit, akire akadt vevő… A pirosfehér-feketék a védő Alex Silvát (Hamburg) és a veterán támadót, Aloísiót (Al Rajjan) veszítették el menet közben, nem beszélve a milánói Intertől átmenetileg kiebrudalt Adrianóról, aki feltöltődése-vezeklése (kinek hogy tetszik) során – az állami bajnokságban és a Libertadoreskupában szerzett góljai révén – sokat tett a Sao Paulóért.
A paulista kirakategyüttes nem kezdte jól a bajnokságot, az ötödik fordulóig nem nyert meccset, s még a 23. játéknapot követően is tízpontos lemaradásban volt az idény meglepetéscsapatával, az akkori listavezető Gremióval szemben. A lassú rajtban szerepet játszott a korai búcsú a Libertadores-kupától, illetve az, hogy a kiesés nyomán megingott Ramalho pozíciója. A vezetőség végül kitartott az edző mellett, akinek keze alatt a továbbiakban a csapat csak egy mérkőzést veszített el a bajnokság „visszavágó szakaszában” – az elsőt; a következő 18-on veretlen maradt!
A hajrá így is végtelenül izgalmasan alakult, az utolsó ellenfelet, a Goiást mindenképpen le kellett győznie a bajnoki cím megszerzéséhez. Megint csak jellemző a brazíliai viszonyokra, hogy a meccs játékvezetőjét az utolsó pillanatban lecserélték; hogy valóban volt-e megvesztegetési kísérlet, s azt ki kezdeményezte, egyelőre rejtély. A Sao Paulo mindenesetre 1–0-ra nyert – az ellenfél szerint lesgóllal… Hogy tényleg az volt-e, ma már édesmindegy; a döntő találatot megszerző házi gólkirály, Borges, az örökifjú kapus, Rogério Ceni, a középpályásjátékot meghatározó Hernanes és a nagy felfedezett Jean, az idény legjobb védői között emlegetett André Días és Miranda éppúgy bajnok lett, mint a piros-fehérfekete hadsereg minden közkatonája.
Az előzetesen az esélyesek között emlegetett Cruzeiro, a Vanderlei Luxemburgo irányította Palmeiras, valamint a legmagasabb átlagos hazai nézőszámmal (40 694) büszkélkedő Flamengo egyaránt az élbolyban végzett, utóbbi annak dacára, hogy a nyáron – még listavezetőként – kiárusította a leggólerősebb támadóit. Egyedül a Fluminense maradt el jócskán a várakozásoktól, de ennek is megvan a magyarázata: a Libertadores-kupa megnyerése reményében az edző sokáig a tartalékokat játszatta a bajnokságban. A becses dél-amerikai trófea a döntőben elúszott (tizenegyesekkel…), az edzőt pedig menesztették. Őt úgy hívják, Renato Gaúcho, a Vascónál már leírtuk a nevét, és nem véletlenül alkalmaztuk a „szerencsétlen sorsú” megjelölést…
