Véget ért az aranykor
Öt évvel ezelőtt egy világ hevert Roy Jones Junior lábai előtt, amikor félnehézsúlyból nehézsúlyba váltva pontozással legyőzte John Ruizt, és megszerezte a WBA (Bokszvilágszövetség) nehézsúlyú világbajnoki övét. Az amerikaiak – ma már sajnos – egykori extraklasszisa két kategóriával és mintegy tíz kilóval (legalábbis a hivatalos limitek szerint) lépett feljebb. Ezen az alapon most az egész univerzumnak a Fülöp-szigeteki Manny Pacquiaónak (48–3–2, 36 K. O.–T. K. O.) kell bókolnia, aki tíz évvel ezelőtt még légsúlyban lett világbajnok, most pedig váltósúlyban semmisítette meg az ökölvívás hajdani első számú alakját, Oscar De La Hoyát (39–6, 30). „Pacman” nyolc súlycsoportot ugrott az idők folyamán, és 16 kilós gyarapodást könyvelhetett el.
Amúgy a mérkőzés tényleg azokat igazolta, akik azt mondták: az összecsapásnak semmi értelme. Csak nem abban az értelemben, ahogyan gondolták. De La Hoyának a magasságbeli (5 cm) és ütőtávbeli (15 cm) különbség, s a saját súlyához képest sokkal közelebbi kategória (váltósúly) miatt elvben nagyon simán kellett volna nyernie.
Ehhez képest Pacquiao az első perctől kezdve rohamozott, és – minden Golden Boy-szurkolótól elnézést a kifejezésért – agyonverte amerikai ellenfelét. De La Hoyának értékelhető mozzanata is alig akadt, a szeme egyre inkább „eltűnt”, ahogyan idővel a bunyóhoz való kedve is. Az indított ütések tekintetében 585:402, a találatoknál 224:83, a hangsúlyos és célba érő pofonoknál pedig 195:51 arányban nyert az ázsiai – ez akkora különbség, ami ilyen szinten papíron elképzelhetetlen. Nem is csoda, hogy De La Hoya a kilencedik menetre nem jött ki a szorítósarkából, és életében először feladott egy találkozót. Igazából az volt érthetetlen, egy menetet miként kaphatott meg az egyik pontozótól…
„Gyorsasággal válaszoltam az erőre – értékelte a meccset Pacquiao. – Az egyetlen, ami meglepett, hogy az edzőm előre megmondta, melyik menetben fogok nyerni. Védtem az egyeneseit, ő viszont nem tudott reagálni a harcmodoromra, míg én mindent az ellenőrzésem alatt tartottam.” A filippínó öklözőt a tengerentúli szaksajtó gyorsan el is keresztelte a modern kor Henry Armstrongjának, nem véletlenül. Az amerikaiak legendája a harmincas években tíz hónapon keresztül őrizte a pehely-, a könnyű- és a váltósúlyú világbajnoki koronát, olyan érában, amikor még csak nyolc kategória és egy világszervezet létezett!
Ennél persze sokkal jobban foglalkoztat mindenkit, mihez kezd az Aranyifjú, elvégre a 36. születésnapja felé közeledve borzasztóan nehéz túllépni ilyen megsemmisítő kudarcon. Dan Rafael, a www.espn.com szakírója szerint keménynek kell maradnia, ami egyet jelent a visszavonulásával, és a magunk részéről egyetértünk az állásponttal. Talán akkor hibázta a legnagyobbat, amikor 2004-es búcsúját (Bernard Hopkins iszonyatos K. O.-val küldte nyugdíjba) követően visszatért, és ötvenszázalékos mérleggel még lekínlódott négy összecsapást, de csak a bankszámláját gazdagította, renoméját viszont rombolta.
Sőt, Pacquiao talán a földdel tette egyenlővé.
