Észak-Írország: történelmet írnának

Három védője, köztük Aaron Hughes szolgálatairól kell lemondania szerdán Nigel Worthingtonnak. Az ez idő tájt Észak-Írország szövetségi kapitányi posztját betöltő menedzsert a csapatkapitány, valamint Gareth McAuley és George McCartney hiánya mindamellett aligha ingatja meg szent elhatározásában, hogy a 2008-as Eb-selejtezők gólkirályával, a kvalifikáció során 13 gólt szerző David Healyvel a fedélzeten megtörje az átkot, s a két válogatott negyedik összecsapásán történelmet írjon (az északírek még nem győzték le Magyarországot). Az előző három összecsapást kivétel nélkül megnyerő magyarok elleni siker ráadául a Windsor Park tavaszi látogatottságának is jót tenne. Egyrészt a hétközi belfasti összecsapás a jelek szerint az utolsó hazai barátságos fellépésük lesz az északíreknek jövő nyárig, másfelől a zöld mezesek a vb-selejtezőkön messze nem Eb-formát mutatnak. Négy mérkőzésen négy pontot gyűjtöttek, csupán a mindig minden versengésben az utolsó helyre predesztinált San Marinót fektették két vállra, igaz, a miniállamot „magyaros” biztonsággal, 4–0-val intézték el. Csakhogy a 2005-ös Anglia elleni vb-selejtezős csoda (1–0) óta nemcsak a csapat, a szurkolók önbecsülése is magasra hágott.

A korábbi sheffieldi balbekknek, Nigel Worthingtonnak az áru eladhatósága miatt már csak azért is főhet a feje, mert kulcsjátékosai – Keith Gillespie, sőt a 35 góljával minden idők legeredményesebb északír válogatott futballistája címet magáénak tudó sunderlandi David Healy – a nálunk jól ismert légiósbetegségben szenvednek: a jobbára az angol ligákban szereplő játékosok nem feltétlenül fix tagjai klubcsapataiknak.

„Meg kell hiteleznem nekik a lehetőséget – szögezte le a kirekesztettek védelmében a szövetségi kapitány. – Ha a helyükben lennék, a válogatottat ugródeszkaként, a világra nyíló ablakként fognám fel, önmagam menedzsere lennék, és a mez becsülete mellett azért harcolnék, hogy januárban eladjam magam.”

Motivációnak nem lesz híján a vendéglátó.