Minden a magyar edzőkkel kezdődött

Csúcsrangadót rendeznek vasárnap este a Serie A-ban annak ellenére, hogy a találkozó két főszereplője közül az egyik a harmadik, a másik pedig csupán a 14. helyen áll a táblázaton. A Roma–Inter mérkőzésen ugyanis az előző bajnokság első és második helyezettje csap össze, de azt is mondhatnák, hogy a bajnoki címvédő játszik az Olasz Kupa védőjével.

Sőt ha még távolabb megyünk egy kicsit az időben, bátran kijelenthetjük, hogy az a két együttes vív meg egymással, amelyik 2005 májusa óta kisajátította az olasz futballporondot: az Interé lett a 2006-os, 2007-es és 2008-as scudetto, a Roma mindháromszor a második helyen végzett mögötte, és ez a két gárda szerepelt (váltakozó sikerrel) a legutóbbi négy Olasz Kupa-döntőben, továbbá a legutóbbi három olasz Szuperkupa-mérkőzésen.

A számok, az adatok alapján teljesen egyértelmű, hogy a kilencvenes évek elejétől tartó Milan–Juve dominancia mostanra Inter–Roma csatává alakult át, hiszen általában ennek a két csapatnak a meccsei döntenek a bajnoki címről, a kupák sorsáról.

A két gárda ennyire letisztult párharca egyébként teljesen új keletű az olasz labdarúgásban. Kétezer-hat előtt, a ligarendszerű bajnokság 1929-es bevezetése óta egyszer sem fordult elő, hogy ez a két együttes végezzen a bajnoki táblázat első két helyén, azaz a távoli múltban sohasem ők ketten harcoltak egymással a scudettóért. Ettől persze még hatalmas csatákat vívtak (a San Siróban és a Stadio Olimpicóban is rendszeresen nyolcvanezren töltötték meg a lelátókat), de a Roma–Inter összecsapások rangja korábban sohasem érte el az Inter, Juventus, Milan trió egymás elleni mérkőzéseinek fontosságát.

Manapság viszont nincsen ennél fontosabb meccs Itáliában.

Az egyik oldalon az Inter, amely a hatvanas évek vége óta keresi önmagát, és amely a Helenio Herrera-féle nagyszerű együttes nyomdokaiba kíván lépni (különösen a nemzetközi porondon). A másik oldalon a Roma, amely az elmúlt évtizedben megunta, hogy másodhegedűs legyen a bajnokságban, és megpróbált (váltakozó sikerrel) borsot törni a három nagy orra alá.

Az egyiken az Inter, amely Milánót, a finom és úrias világvárost, Olaszország gazdasági centrumát, a divat, az ipar, az északi régió középpontját képviseli, a másikon a Roma, amely Rómát, az igazi fővárost, a közigazgatási és politikai centrumot jelenti, és persze a Vatikánt, a katolikus egyház központját is magában foglalja. Az Inter, amely – már csak nevéből eredően is – imádta soraiban a külföldi klasszisokat Nyers Istvántól Luisito Suárezig, Lothar Matthäustól Ronaldóig és a Roma, amelyben voltak ugyan külföldi sztárok (Enrico Guaita, Falcao, Gabriel Batistuta – hogy csak néhányukat említsük), ám amelynek a vázát, a gerincét mindig az olasz – sőt a római vagy környékbeli születésű – klasszisok adták Amedeo Amadeitől Giuseppe Gianninin keresztül Francesco Tottiig. Az Inter, amelynek most is külföldi (portugál) edzője van, akit egyre gyakrabban hasonlítanak az argentin Herrerához és a Roma, amely a „színolasz” Luciano Spallettire épít.