Ultimátum után kiesés

A diósgyőri szurkolók nem gon dolták, hogy a győri 0–6 után van még rosszabb is…

Szerdán kiderült: van bizony.

Íme az újabb kínos pofon: a DVTK az NB II Keleti csoportjában szereplő Makó otthonában 1–0-s vereséget szenvedett, ami azt jelenti, hogy a piros-fehérek nem tudták magukat beverekedni a legjobb tizenhat csapat közé a Magyar Kupa-sorozatban.

„Ezen a mérkőzésen hat stabil kezdőjátékosunkat kellett nélkülöznöm – panaszkodott Vágó Attila, a DVTK vezetőedzője a lefújás után. – Akik viszont a hiányzók helyén lehetőséget kaptak, egyáltalán nem bizonyították, hogy ebben a csapatban kellene futballozniuk.”

Vagyis hatástalan volt a hétfői vezetői dörgedelem, pedig emlékezzünk rá: a Győrtől elszenvedett vereség után az elöljárók edzőváltás helyett újabb ultimátumot adtak az együttesnek. Egyrészt pénzbüntetést helyeztek kilátásba, másrészt pedig kijelentették: ha a következő hét fordulóban nem szerez legalább tizenkét pontot a csapat, a télen személyi változások várhatóak a keretben – és a kispadon is.

De mi a helyzet a szerdai mérkőzéssel? A kínos kupakudarc vajon milyen vezetői megítélés alá esik?

„Végtelenül csalódottak vagyunk – sóhajtott Dlusztus Imre, a DVTK ügyvezető igazgatója. – A makói játékosok többségét ismertem, tudtam, mire számíthatok tőlük. Érdekes: nem futballoztunk rosszul, de ellenfelünk így is sokkal jobb volt nálunk. Le a kalappal előttük! Ezzel együtt élvonalbeli együttesként kötelező lett volna továbbjutnunk. Több határozottságot vártam. Természetesen beszéltem a klub tulajdonosával, Baranyi Sándorral, aki határozottan kérte: ne kapkodjunk…”

Vagyis úgy tűnik, Vágó Attila az ősszel egészen addig a DVTK vezetőedzője marad, amíg ő másképp nem dönt. Csakhogy…

„Most biztosan sokan azt várják, hogy lemondok, de eszem ágában sincs – szögezte le a szakember. – Sőt kikérem magamnak, hogy szakmai hibák miatt veszítettünk volna. Folytatom a megkezdett munkát, de elismerem: nem lesz egyszerű feladat felrázni ezt az önbizalom nélkül játszó társaságot.”

Ami a másik mérkőzést illeti: bizony, nem hálás feladat ilyenkor Vasas-mezben pályára lépni…

A szerdai kupamérkőzés legnagyobb kérdése ugyanis az volt, hogy az angyalföldi játékosok átérzik-e (átérezhetik-e…), mivel tartoznak Illovszky Rudolfnak, a klub 86 esztendősen elhunyt legendájának – meg saját önbecsülésüknek. Az NB II Keleti csoportjában szereplő Kazincbarcika ellen aztán bebizonyosodott, hogy a piros-kék játékosok tán még nem is ocsúdtak fel igazán. Hogy a tragédia nyomasztó hatása nehezedett-e a vállukra, vagy egyszerűen csak formán kívül futballoztak, nem könnyű eldönteni. Ettől még tény: a másodosztályú ellenfél jóval gyorsabban és veszélyesebben játszott élvonalbeli riválisánál. Az első félidőben akadtak ugyan lehetőségei a fővárosi gárdának, ám a szünet után egyértelműen a hazaiak akarata érvényesült.

A Vasas csupán tizenegyesből tudott szépíteni, a hazai publikum pedig kórusban szidta a bírót – no meg az angyalföldieket. Az ellenséges légkör kitartott a találkozó végéig, amikor aztán valóságos népünnepély kezdődött a helyi sporttelepen, tegyük hozzá: megérdemelten.

A kazincbarcikai futballisták továbbjutása jogosnak mondható, a Vasas pedig szombaton hazai pályán, kínos kupakudarccal a háta mögött emlékezhet saját szurkolótáborával együtt Illovszky Rudolfra. A klub vezetői a lefújás után rögtön kijelentették: a mostani vereségnek nem lesznek következményei. Nagy kérdés azonban, hogy a drukkerek ugyanúgy túllépnek-e ezen a fájdalmas eredményen, mint például a játékosok. Mindenesetre Illovszky Rudolf emléke előtt ilyen játékkal aligha lehet méltó módon tisztelegni.