Koldus és királyfi

Ha élne Plutarkhosz, az ókori görög történetíró, és a Párhuzamos életrajzok újradolgozásához keresne témát, nyilván nem kerülné el a figyelmét a két brazil futballista, Ronaldo és Adriano hasonló, mégis különböző története. A két támadó életének közelmúltbeli alakulása tanmesének is beillik a válságba jutott sportoló helyes, illetve helytelen talpra állási kísérletéről. A két szálon futó elbeszélés csattanóját az elmúlt napok eseményei adnák: amíg Adriano a múlt héten gólt szerzett az Interben a Panathinaikosz elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésen, a Torino elleni bajnokin pedig visszatérése óta először kezdőként szerepelt a csapatban, a klub nélküli Ronaldo esetében az örömhírt az jelentette, hogy „a hátsó füvesen”, a Flamengo ifistái között gólt rúgott.

S bár a brazil és az olasz lapok vezető híreik között számoltak be a Ronaldóval történt csodálatos eseményről, idézve az ütközet hőseként nyilatkozó csatárt („Varázslatos volt újra futballozni, köszönöm a lehetőséget a Flamengónak és a csapat fiataljainak”), a tét nélküli gyakorlás során nyújtott teljesítmény egekbe magasztalása inkább megalázónak, megszégyenítőnek tűnik a kétszeres aranylabdás számára.

Főleg azután, hogy a nem lebecsülendő játékerőt képviselő „Flamengo ifi B” egyik szépreményű tehetsége részleteket is elárult a nagy összecsapásról: „Rendkívül óvatosan játszottunk Ronaldo ellen, mindannyian tudtuk, hogy hozzá sem érhetünk, hiszen nem akartuk elrontani a visszatérését.” Mi sem szeretnénk árnyékot vetni a támadó fényes ünnepére, annyit azonban halkan megjegyeznénk: az ütközések elől udvariasan félrehúzódó, a labdát engedékenyen a kapuba kísérő ellenféllel szemben – ahogy a lelátó nyelvén mondani szokás – „még a járókeretes nagymamám is berúgná a labdát”.

Különösen halványnak tűnik Ronaldo sikere, ha odaállítjuk mellé honfitársa, Adriano eredményeit. A kisebb sérülése miatt egy hónapot kihagyó 26 éves támadó az Interben az athéni BLerőpróbán igazi meccsen lőtt igazi gólt, és nem mellékesen igazi ellenfélnek. A nagyobb elismerést mégsem ezért, hanem a hét végi bajnokin mutatott alázatos játékáért kapta, még úgy is, hogy a 3–1-es győzelemből góllal nem vette ki részét.

„Számomra sokkal fontosabb volt Adriano Torinóban nyújtott áldozatos teljesítménye, mint a hétközi BL-találata” – jelentette ki José Mourinho vezetőedző, aki alighanem döntő szerepet játszott abban, hogy a korábbi „Császár” mostanában ismét labdarúgóként, és nem az éjszakai lokálok botrányhőseként kerül az újságok címoldalára. A lélektani kulcs alighanem éppen az volt, hogy a portugál mesternek sikerült levakarnia játékosáról a vállára teherként nehezedő, önbizalmát (önhittségét) egészségtelenül növelő jelzőt: a milánóiak „Császára” nem „Császár” többé.

„Rengeteget segített nekem Mourinho, és sokat jelentett, hogy a lecserélésemkor megdicsért – fedte fel Adriano a szakvezető egyszerű módszereit. – Amikor pályára lépek, mindig az jár a fejemben, amit a meccs előtt az edző és társaim mondtak nekem, és most a kérésüket sikerült is megvalósítanom: a csapatért játszottam.”

A változások hátterét leginkább jelző mondata azonban csak ezután következett: „Annak idején Roberto Mancini is ugyanazt a hozzáállást várta el tőlem, mint most Mourinho, de másként. A mód pedig nekem egyáltalán nem mindegy. De a múltról nem akarok beszélni, rossz érzés fog el, ha szóba kerül.”

Ha visszaemlékszünk Adriano távozásának körülményeire, megérthetjük a régi sérelmekkel kapcsolatos szűkszavúságot. A néhány éve még a nemzetközi futball egyik legnagyszerűbb támadójaként emlegetett labdarúgó életében a 2006-os esztendő jelentette a töréspontot: édesapja halála után az alkoholban, a kétes hírű hölgyek társaságában és a diszkók hangzavarában keresett vigaszt, s egyre mélyebbre zuhant, fokozódó depressziója pedig kihatott a játékára is. A sorozatos botrányok, késések, kihágások miatt elhidegült a viszonya Mancini vezetőedzővel is, aki 2007 őszén nem leplezett megkönnyebbüléssel adta meg az engedélyt Adrianónak a távozásra.

Az ekkoriban különböző lelki és fizikai terápiákat kipróbáló játékos visszatért hazájába, s a Sao Paulónál örömmel vették szolgálatait, és fél évre átigazolták kölcsönbe a milánóiaktól. A fordulat nem várt sikert hozott, Adriano mind jobb formába lendült, a brazil bajnokságban ontotta a gólokat, olyannyira, hogy amikor az Internél Mancini átadta a helyét Mourinhónak, a portugál első kérései között volt a játékos visszarendelése. S ki tudja, talán éppen a pedagógiai kihívást látta a nehezen kezelhető labdarúgóban, akit az edzői bizalom, úgy tűnik, újra a csapat erősségévé változtatott.

Ami a bizalmat, a türelmet és a szeretetet illeti, Ronaldónak sem lehetett oka panaszra a Milannál. A Real Madridtól 2007 januárjában 7.5 millió euróért megvásárolt játékosnak, mondjuk ki, szinte semmi hasznát sem látta az együttes, amelynek orvosi stábja kis túlzással a túlsúlyos és igen sérülékeny brazil kezeléséért vette fel a fizetését. A kálvária utolsó állomása 2008 februárjában következett, amikor a támadónak a Livorno elleni bajnoki során elszakadt a térdszalagja.

Ám hiába műtötte meg Párizsban az egyik legjobb specialista, a lábadozás során a viszszatérésért tett áldozatok helyett magánéleti botrányai verték fel a port körülötte. A lejtőn pedig nem volt megállás: áprilisban transzvesztita prostituáltakkal mutatkozott, június végén lejárt a szerződése a Milannál (nem hullattak búcsúkönnyeket utána), a nyáron rémisztő fényképek láttak napvilágot egyre terebélyesedő pocakjáról, a szezonkezdet klub nélkül találta (bár ajánlgatta magát a Manchester Citynek, a Flamengónak, sőt a PSG-nek is), néhány napja pedig a 32. születésnapját megelőző, kis híján verekedésbe torkolló bulija révén hallatott magáról.

A fentieket figyelembe véve persze rögtön érthetővé válik, miért olyan jelentős esemény, ha a gyerekek között Ronaldo labdával villogott. Miközben mindenki tudja: a két brazil különmeccsét Adriano fölényesen megnyerte.