Angyalföldről az angyalok földjére (folytatás)

aranyéremmel büszkélkedhet, Angyalföldön klasszisok egész sorát dirigálhatta, és ami külön kiemelendő, mindig szót értett a fenegyerekekkel is. Szilágyi I Gyula, Machos Ferenc, Sárosi László, Berendy Pál, Mathesz Imre, Ihász Kálmán, Puskás Lajos, Várady Béla, Komjáti András, Izsó Ignác, Müller Sándor, hogy csak néhány játékost említsünk. De a legnagyobb kedvenc Farkas János és Mészöly Kálmán volt. Megannyi legendás történet fűződik hozzájuk, a két világsztár átmulatott éjszakáiról, a másnapi tréningekről, amelyeken Illovszky Rudolf pontosan érzékelte, hogy az ő tanítványai bizony fölöttébb fáradtak.

Eb-negyedik helyezés után olimpiai ezüstérem

Konok és kemény ember volt. Ha kellett, az asztalra csapott, ha kellett, üvöltött, ha a szituáció úgy hozta, kihagyott bárkit, még a legnagyobb, legjobb játékosait is. De az eredmények őt igazolták. Az 1966-ban veretlenül bajnoki címet nyerő Vasas, amely elhódította Chilében a Hexagonál-kupát is, Csordás Lajos edzősége mellett érte el kiemelkedő sikereit –, ám valójában az is Illovszky Rudolf együttese volt.

Még abban az évben, 1966. augusztus 10-én, nem sokkal az angliai világbajnokság után a Magyar Távirati Iroda rövidke hírben tudatta, hogy Illovszky Rudolf veszi majd át a magyar válogatott irányítását. Belevágott a feladatba, remek csapatot hozott össze, és ha 1968. január 2-án saját kérésére nem váltják le, talán nincs a ’68-as szovjetek elleni Eb-kudarc, nincs az 1969es, csehszlovákoktól elszenvedett marseille-i vereség. Ha nem az NDK-ból pártutasításra hazarendelt Sós Károly, hanem Illovszky Rudolf dolgozik tovább a nemzeti csapatnál, talán minden másként alakul.

Nem véletlen, hogy 1971. július 22-én Rio de Janeiróban, a Maracana stadionban, a brazilok elleni barátságos meccsen már újra ő dirigálta a válogatottat. Remek korszak kezdődött akkor is, amelynek drámai vége lett, többszörösen is. Két egygólos kudarc az Európa-bajnokság négyes döntőjében Belgiumban, majd szintén minimális különbségű vereség az 1972-es müncheni olimpia döntőjében a lengyelektől. Ma büszkék vagyunk minderre – akkor sírtunk miatta. És persze 1973-ban a svédek elleni világbajnoki selejtező itthon a Népstadionban. Ralf Edström fejes góljával. Kieséssel.

Albert Flórián búcsúmeccsén, 1974. május 29-én, a jugoszlávok elleni 3–2-es székesfehérvári győzelem alkalmával ült utoljára a nemzeti csapat kispadján, többé nem dolgozott a válogatottnál.

Valódi csodatevés hetvenhárom évesen

Gyaníthatóan a Vasasnál sem tervezte, hogy újra melegítőt húz és edzést vezényel, de az angyalföldi klub mindig hozzá fordult, ha a helyzet úgy hozta. Illovszky Rudolf nevéhez fűződik a Vasas eddigi utolsó bajnoki címe (1977) és Magyar Népköztársasági Kupa-győzelme (1986). Kétszer nyert Közép-európai Kupát a piros-kék csapattal, de legalább ekkora sikerként emlegetik, hogy 1995-ben az első osztályban tartotta a már biztos kiesőként elkönyvelt Vasast.

Hetvenhárom éves volt akkor.

Hetvenhárom esztendősen vezetett edzést, mutatott be gyakorlatokat, és adott taktikai tanácsokat.

Azóta is nap mint nap a Fáy utcai pályán volt.

A róla elnevezett stadionban. Úgy járt-kelt, mint otthon, a konyhában vagy a nappaliban. Igaz, az övé volt itt minden. Ő ismerte legjobban a legeldugottabb szegletét is ennek az egyre inkább szépülő sporttelepnek. Itt töltötte gyakorlatilag az egész életét. Ha nem volt dolga, akkor is a pályán téblábolt, és nem ám az irodában, hanem vagy a lelátón, az edzést figyelve, vagy a pálya szélén belelkesedve. Egészen biztos, hogy a futball, a sport közelsége tartotta életben ilyen sokáig, átsegítve minden tragédián. Ha éppen nem volt náthás, vagy valamiért nem kúrálták kórházban, ott volt minden Vasas-meccsen. Vidéken is. Olykor elbóbiskolt az autóban Zalaegerszegre vagy Miskolcra menet, de a mecscsen, a Vasas mérkőzésein izgult az utolsó pillanatig. Ott volt két hete Szombathelyen is, ahol kedvenc csapata balszerencsés vereséget szenvedett a Haladástól.

Amikor múlt szombaton a Debrecen váratlanul fordított az addig jobban futballozó angyalföldi csapat ellen, Illovszky Rudolf már aludt. Már a nagy útra készült, legyengült szervezete vesztes csatát vívott. Péntek reggel még vidáman kelt fel, hogy induljon a Fáy utcába, de már csak a mentő szállította el otthonról, be a kórházba.

Rudi bácsi távozásával a Vasas is meghalt egy kicsit. Pótolhatatlan veszteség érte a klubot és a magyar labdarúgást.

Azt hittük, halhatatlan.

De ezzel aligha tévedtünk. Illovszky Rudolf az idők végezetéig a Vasast jelenti majd.

Úgy búcsúzom el tőle, ahogy ő szokott azoktól, akiket szeretett.

Csókolom, Rudi bácsi!