Kubala mint építész

Luis Suárez csaknem annyira részese a magyar futballtörténelemnek, mint valamikori – sajnos néhai – játékostársai a legendás Barcelona fél évszázaddal ezelőtti csatársorában: Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. Nagy idők nagy tanúja, az ötvenes-hatvanas évek két fantasztikus klubcsapatának, a spanyol Barcelonának és az olasz Internek is a futballistája volt. Az ember, aki összeköti ezt a két történelmi alakulatot – természetesen „Luisitón” kívül –, Helenio Herrera, minden idők egyik legnagyobb edzőegyénisége.

Suárez 73 évesen is friss, fiatalos, karcsú, fürge – valahol tünetértékű, hogy egykori magyar kortársai közül már senki sincs az élők sorában.

Luisito, milyen emlékeket őriz az ötven évvel ezelőtti Barca magyarjairól?

Kubalával kell kezdenem. Először is azért, mert ő már a csapat játékosa, sőt vezére volt, mielőtt én odakerültem. Sőt, Laci nemcsak vezér volt, hanem ő alakította át a gárdát modern együttessé. Játékával megreformálta a futballt. És oroszlánrésze volt abban, hogy 1957-ben a régi otthonunkból, a Les Cortsból a Camp Nouba költözhettünk. Ha ő nincs, nem építik meg. Laci tette olyan népszerűvé a Barcát, hogy nagyobb stadionba kellett költöznünk.

És a két másik magyar?

Kocsis visszahúzódó, csendes egyéniség volt, Czibor hangos, kitárulkozó – de a pályán egyformán óriások voltak. Szóval, megérkeztek, s velük együtt megérkeztek a trófeák is: 1959ben és 1960-ban bajnokok lettünk, megelőztük a nagy Real Madridot.

Milyen nyelven beszélt ez a csodálatos csatársor?

Spanyolul, természetesen. Kubala akkor már perfekt spanyol volt, amikor engem szerződtettek, Kocsis és Czibor is pillanatok alatt elsajátította a nyelvet, a brazil Evaristónak nem okozott gondot a portugállal rokon spanyol, Ramón Villaverde uruguayi volt, Eulogió Martínez paraguayi, Justo Tejada pedig katalán – valamennyiük anyanyelve a spanyol. Annyi jó csatárunk volt, hogy egyszerre nem is fért be mindegyik. Herrera abban is megelőzte a korát, hogy ötven évvel ezelőtt bevezette a rotációt.

Herrera mást is bevezetett: a catenacciót…

Dehogy vezette be a catenacciót! Azt Nereo Rocco találta ki évekkel korábban, Herrera rendszere csöppet sem volt védekező. Hogy is lehetett volna az olyan csatársorral, amelyet Jair, Mazzola, Peiro és Corso alkotott az Interben, s amely mögött én irányítottam?! Annyi volt az egész, hogy a védősor mögött ott figyelt a liberó, Picchi személyében, és ő mindent és mindenkit eltakarított, aki átjutott a védőfalon. Micsoda ostobaság, hogy a csapat beállt volna védekezni, hiszen még a bekkjeink is támadtak, Facchettivel az élen! Egyébként Herrerát követtem Milánóba, ha ő nem megy el, én sem hagyom ott a Barcát. Kétszázötven millió lírát fizettek értem, az száznegyvenkétezer font volt, akkoriban világrekord.

Könnyű volt az átállás az olasz játékra a nyíltabb, mégiscsak támadóbb spanyol futballról?

Könnyű, bár némiképp megváltozott a szerepköröm. A Barcában sok gólt rúgtam, az Interben inkább negyvenötven méteres labdákkal indítottam Jairt és Mazzolát.

Emlékszik az 1961es BEK-döntőre?

Hogy emlékszeme? Az volt az utolsó mérkőzésem Barca-mezben, és életem legtragikusabb mecscse. Három BEK-döntőt játszottam életem során, és abból kettőt az Interrel meg is nyertem, de egyik ellenfél sem volt annyira agyonnyerve, mint a Benfica elleni 1961-es. Úgy kaptunk ki három kettőre, hogy négy kapufát lőttünk, Kocsis egymaga kettőt! Sokkal jobban játszottunk, vezettünk

– mégis elbuktunk. Sajnos Ramallets, a kapusunk – minden idők egyik legnagyobb spanyol kapusa – benyelt egy hatalmas potya gólt… Persze, elátkozott stadion volt a berni Wankdorf, hét évvel korábban a magyarok ott veszítették el a nyugatnémetek elleni vb-döntőt.

Figyeli a mai futballt?

Hogyne, mire kíváncsiak?

Hogy Spanyolország megnyeri-e a 2010-es világbajnokságot?

Azt mondom, minden esélye megvan rá. Az Európa-bajnokságon szinte hibátlanul játszottunk, ráadásul azt a látványos, rövid passzos futballt bemutatva, ami nekem is anynyira tetszik. Olyan középpályánk van Iniestával, Xavival, Silvával és Fabregasszal, hogy bárki megirigyelhetné. Egyszerre nem is férnek el, annyi jó fedezetünk van.

Szóval, megnyerik?

Ha mindenáron ki akarják szedni belőlem: meg!