„Idetaláltatok?” – fogad minket kedvesen Angyal Zoltán, de mielőtt rávágnánk, hogy igen, a lányok (Kovács Katalin, Szabó Gabriella és Kozák Danuta) már kontráznak is: „Neeem…” A szövetségi kapitány érzi, hogy feladta a magas labdát, ezért sietve pontosít: „Könnyen idetaláltatok?” A csajok ezt már szó nélkül hagyják, a pont azonban így is az övék.
Különben edzésre és hajóhitelesítésre készül a magyar válogatott, ám a központi témát – egyelőre – Janics Natasa elveszett tárgyai jelentik. Miután befut („Jó reggelt Natália!” – üdvözli Kati), örömmel konstatálja, hogy a hajó mélyéről előkerült a strandpapucsa, az pedig csak tetézi az örömöket, hogy az előző nap elhagyott napszemüvegét is visszakapta. Miközben fennhangon azon tűnődik, hogy az emlékei szerint a partra hajított, majd ottfelejtett „napellenzőt” ki találta meg és szolgáltatta vissza, a rejtély megoldódik: Danuta érdemel becsületérdemrendet. Natasa komoly reakcióját („Köszi!”) a komolytalan követi: „Te, miért veszed fel mások cuccát a földről?!”
A viccet félre-, a hajót vízre teszik a lányok, és már indulnak is, hogy a rajtig hátralevő edzések számát megint csökkentsék egygyel. „Minden oké, mindenki jól van, de már kezdődhetne a verseny” – tör ki Angyal Zoltánból, miközben a lányok eltűnnek az edzőpálya kanyarjában. Magányra azért nem panaszkodhat: amíg valaki nekiveselkedik a tréningnek, más leteszi a lapátot, és a stábhoz tartozók is úgy jönnekmennek, hogy az ember egy idő után keveri a „Jó napotot!” a „Viszláttal!” „Mi ez, izompóló?” – érdeklődnek egyesek (persze merő jóindulatból…), midőn megpillantják a kapitányt, aki jót derül a felvetésen, ugyanakkor váltig állítja, nem feszül rajta az atlétatrikó…
A következő izgalmat az jelenti, hogy a hajókra ragasztandó „névjegyeket” nem sikerült hibátlanul legyártani. Amikor a többség kiszúrja, hogy az egyszemélyes kenu oldalára a „VAJDA A.” helyett a „VAJDA S.” matrica kerül majd, felvetődik: tulajdonosát hívják mostantól Sanyinak. A tuti megoldással aztán Kammerer Zoltán rukkol ki, három lépésben vázolja is a teendőket.
Egy: le kell nyisszantani az „S” betűt;
kettő: a „D” után kell egy tenni egy pontot;
három: a második „A” végére is oda kell bigygyeszteni egyet – máris kész a „VAJD. A.” felirat. Mielőtt bárki is szívrohamot kapna, hogy
mi lett a történet vége, gyorsan eláruljuk: maradt a „VAJDA S.”
Jönnek a németek! Mit jönnek, itt vannak a szomszédban! Kölcsönös méregetés… „Nézzétek, ott a nyúlbélafejű Hollstein” – veszi észre az egyik ezres vetélytársukat „Kamera”, majd azt is kiszúrja, hogy a németek megcserélték az ülésrendet: Hollstein (tipikus nyúlbélafejű!) került hátra, Ihle meg előre.
„Mit jelent ez?” – érdeklődik Zoli Zoltánnál, mire a kapitány angyali mosollyal közli: „Azt, hogy nem megy jól a párosuk”.
Kell-e mondani, a hangulat remek. Annak ellenére is, hogy a magyarok azon sajnálkoznak, milyen körülmények között dolgozik itt kéttucatnyi kínai. Hínárt szednek ugyanis, a szerencsésebbek hajóról, hálóval, a kevésbé szerencsések térdig a vízben gázolva, kézzel. Szünetet csak akkor tartanak, amikor a hazai duó halad el előttük, ekkor boldogan üvöltik kínaiul, hogy hajrá! Aztán fejüket leszegve már nyúlnak is az újabb hínárért.
A mieinkre visszatérve: Kucsera Gábor arról mesél, milyen remek kettőst alkotnak Kammererrel. Már kezdenénk azt hinni, hogy végre szakmázunk kicsit, amikor az ötkarikás újonc azzal folytatja: „Azért jó, hogy ő ül elöl, mert olyan alacsony, hogy nem zavar a kilátásban…”. Társa háromszoros olimpiai bajnokhoz méltó válasszal véteti magát észre: „Kucsi” semmivel sem magasabb nála, csak a lába hosszabb…
Mielőtt kiderülne, hogy Kammerer nagyobbra nőtt, mint Kucsera, Schmidt Gábor főtitkár (Pekingben sportágvezető-helyettes) száz méterrel odébb tereli a csapatot: a fehér sátorban zajlik a hajók ellenőrzése. Kovács Katiék kajakját néhányan hiába keresik, mígnem a hölgyek felfedik titkukat: nem a megszokott stégen parkoltak le, hanem egy megállóval előrébb – minő meglepetés, éppen a sátor közelében. Amíg a kötelező és roppant szigorú előírások szerint zajló procedúrán átesik a társaság, újabb poénokkal bővül a gyűjtemény. Sportlap lévén ezekből nehéz idézni, legyen elég annyi, hogy mire mindenki kikacagja magát, a hitelesítésnek vége: gond egy szál se. Hiába, kajakkenusainknak még van hitelük. A sportolók szedelőzködnek, mi búcsúzunk. Angyal Zoltán körülnéz (jól van, senki sincs a közelben…), majd megkérdi: „Hazataláltok?”
