Katerina Emmons.
A Katerina Kurková néven 1983-ban Plzenben született hölgy neve örökre összeforr a pekingi játékokkal. Egyrészt mert övé az első aranyérem, másrészt pedig, mert azt a kínai Tu Lit előzte meg, aki miatt az első bajnokavatást rendelték el a női légpuska 10 méteres számában (8. oldal), s akinek a kedvéért ötezren jelentek meg a lőtéren. Köztük a NOB elnöke, Jacques Rogge, készen arra, hogy megadja a rendező ország első aranyérmesének járó tiszteletet. Nos, a gratuláció Emmonsnak dukált, aki megverte a világversenyeken hosszú ideje veretlen, a terepet sírva elhagyó ellenfelét. Könnyeket nem ejtett, de jókedvű sem volt a Pekingben első magyarként versenyző Tóth Anita, aki a 47 tagú mezőnyben a 35. helyen végzett.
Megvan a magyar csapat első helyezése, Csernoviczki Éva cselgáncsban (48 kg) hetedik lett (8. oldal). Nyitányként 67 másodperc alatt iponnal jutott túl brazil ellenfelén, ám aztán jött a négyszeres Európa-bajnok, kétszeres vbbronzérmes román Alina Alexandra Dumitru, akit még sohase sikerült legyőznie. Most is kikapott tőle. „Bosszantó, mert az én akciómból ért el pontot…” – értékelt Csernoviczki, akinek sajnos a vigaszág se nyújtott vigaszt, a dél-koreai Kim Jung Ran elleni taktikus győzelem után az argentin Paula Belen Paretótól kikapott. „Ő volt a legkönnyebb ellenfelem, mégsem tudtam legyőzni…” – kesergett a verseny után, s aligha nyugodott meg attól, hogy Dumitru aranyéremmel zárta a napot.
Hiába tudta mindenki, hogy a svédeket meg kell (igen: kell!) verni, a kínaiak és a kazahok elleni vesztes edzőmeccsek után feszült volt a hangulat a magyar női kézilabda-válogatott háza táján. Mint kiderült, feleslegesen, hiszen a csapat 30–24-re győzött (4–5. oldal). Hullámvölgyben ezúttal sem volt hiány, de minden jó, ha jó a vége, s itt most nem csupán a győzelemre gondolunk. Arra is, hogy a főszereplők nyilatkozataiból az derül ki, hogy eltűnőben a múlt gondjai. „Nehéz volt talpra állni, de sikerült, ha valami, ez jelzi a csapat erejét” – így a remeklő Pálinger Katalin, a 7 gólt dobó Vérten Orsolya pedig: „Hogy a kapitány megijedt, amikor kétszer is kettős emberhátrányba kerültünk? Én nem!”. A kapitány, Hajdu János előbb leszögezte, hogy „a közösen elért siker nagyon fontos volt mindannyiunk lelkének”, majd kitért Görbicz Anitára, aki égési sérüléséből – stílszerűen szólva – egy magyar lerohanás gyorsaságával gyógyult fel: „Játszani akart a nyitó mecscsen, mindent meg is tett érte.” Meg a csapatért, s a jövőre nézve ez a fontos.
Az úszás előcsatározásai (9. oldal) is a jövőt készítették elő – magyar szempontból biztatóan. Az oly nagyon várt 400 vegyes döntőjébe két magyar is kvalifikálta magát. Hogy Cseh Lászlónak sikerült, természetes, hogy 4:10-en belüli idővel jutott túl a selejtezőn, örömteli, hogy maradt még benne energia, az még inkább, hiszen, aki arra szerez jogot, hogy Michael Phelps és Ryan Lochte között ússzon finálét, annak erősnek kell lennie. És bátornak – mint Kis Gergő, akinél a mersz, s az ötödik legjobb idő szintén döntőt ért. Káprázatos produkció volt az övé, független helytől és időtől: írd és mondd, egy század híján három és fél másodpercet (!) javított legjobb idején. „A végén meg… csak azt vártam, hogy… elérjek a falig…” – lihegte a futam után nyilatkozat gyanánt, mit mondjunk, szép, hogy egyáltalán tudta, hol van a nagy száguldás után. Dara Eszter (100 pillangó) is kitett magáért, magyar rekorddal lett középdöntős. Az ifjú úszó – mint mondta – a finálétól még messzi érzi ma- >>>
