Magasan a magasban

Hej, a jó magaslati levegő!

Amikor az 1968-as olimpiai játékokat (sorrendben a tizenkilencediket) Mexikóvárosnak ítélte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, azonnal fellángolt a vita, hogy érdemes-e kitenni a sportolókat a 2240 méteres tengerszint feletti magassággal járó (ahol mintegy 30 százalékkal kevesebb az oxigén a levegőben, mint „normális” esetben) kockázatoknak. Sokan már haláleseteket vizionáltak, szerencsére azonban néhány célvonal utáni ájuláson, dobogón való szédelgésen kívül nem történt semmi baj. Sőt: míg a hosszútávfutóknak például kész szenvedést okoztak a körülmények, rövidtávon kedveztek is a sportolóknak: az atlétáknál fantasztikus eredmények születtek azért is, mert először rendezték műanyag borításon az olimpiai versenyeket. Az amerikai Bob Beamon hihetetlen, 890 centiméteres távolugrásáról keretes írásunkban is olvashatnak, honfitársa, James Hines 100 méteren futott 9.95-ös világrekordot, míg az ugyancsak amerikai 400-as futó, Lee Evans 43.86-os rekordját csak húsz év múlva szárnyalták túl.

Kétszázon Tommie Smith futott világcsúcsot, majd kisebb botrányt okozott, miután a harmadik helyezett John Carlosszal együtt magasra tartott fekete kesztyűs kézzel éltették a Black Power afroamerikai mozgalmat, és tiltakoztak a feketék elleni atrocitások ellen hazájukban. Bátor kiállásuk jutalmául kitiltották őket az olimpiai faluból, s az olimpiákon sem indulhattak többé.

Magasugrásban Dick Fosbury szárnyalt a magashegyi légáramlatok hátán, ám őt nem csak a körülmények segítették. Az atlétavilág először fejcsóválva fogadta furcsa stílusát (sosem látott módon háttal repült át a léc felett), aztán amikor minden magasságot elsőre vett, és végül 224 centiméterrel, új olimpiai csúcsot felállítva győzött, már mindenki komolyan vette – azóta is így ugranak a legjobbak. Az atlétikaversenyek legnagyobb csillaga azonban nem ő volt, hanem a diszkoszvető Al Oerter, aki egyhuzamban negyedik ötkarikás bajnokságát szerezte Mexikóban.

Nekünk, magyaroknak is kellemes emlékeink fűződhetnek az Azték-stadionhoz, elvégre dobóink két aranyérmet is szereztek a gerelyhajító Németh Angéla és a kalapácsvető Zsivótzky Gyula révén. Két-két aranyukkal párban jártak a magyar kajakkenusok (Hesz Mihály és Tatai Tibor), a párbajtőrözők (Kulcsár Győző és a férficsapat), valamint a birkózók (Varga János és Kozma István) is, és három és fél másodperc híján az öttusázók is dupláztak: ennyi kellett volna Balczó Andrásnak, hogy a csapatarany mellett az egyéni elsőség is az övé lehessen.

A tizedik magyar elsőség a labdarúgó-válogatott nevéhez fűződött – a futballisták harmadszor lettek aranyérmesek – pedig már a nyitó meccs előtt két nappal emberhátrányba kerültek. Varga Zoltánnak egy séta után csak a hűlt helyét találta a csapat, ha egy otthagyott nyakkendőt nem számítunk. Az első találkozón megvertük El Salvadort (4:0), következett Ghána (2:2), majd Izraelt és Guatemalát már sikerült felülmúlni, még ha a 2:0-s és 1:0-s sikerek nem is takarnak éppen lehengerlő örömfutballt.

Japán ellen azonban már 5:0ra nyertek a magyarok (Szűcs Lajos védőként három gólt szerzett), ám a fináléban a bolgárok szerezték meg a vezetést. Sokáig azonban nem örülhettek neki: előbb Menczel Iván talált be fordulásból, majd Dunai Antal is gólt szerzett, ami kissé felhergelte a derék délieket: gyors egymásutánban két durváskodót is kizavart közülük az oroszlánszívű mexikói játékvezető, Diego de Leo, mire egy harmadik hozzávágta a labdát – ment ő is a társak után. A második félidőben Dunai és Juhász István lőtt még egyetegyet (4:1 – utóbbit a hajrában aztán ki is állították), a végén pedig a nézők hatalmas füttykoncerttel díjazták a tönkretett finálét – csak a jelenlévő magyarok ünnepeltek a lelátón, küldöttségünk ugyanis a negyedik helyen zárt az éremtáblázaton.