Bronzérmet ért az erős akarat

Kásás Zoltán a medence partjáról felnéz, és megrázza a fejét.

Nem. Túlmagyarázni nem kell, mindannyian tudjuk, mit jelez a férficsapat másodedzőjének mozdulata: sem Szécsi Zoltán, sem Benedek Tibor nem játszik. Aztán jön a hír, hogy ha nagyon kell, akkor, de csakis akkor, a balkezes klasszis beszáll, a kapuban viszont esély sincs a változtatásra, azaz Nagy Viktornak vigyáznia kell.

Már nincs mögötte senki.

A bemutatásnál azért Szécsi Zoltán és Benedek Tibor is ott áll a többiek között, aztán mindketten leülnek a medence végéhez odakészített fehér műanyag székekre.

Az Európa-bajnoki bronzérem a tét. A horvátok az aktuális világbajnokok, a mieink az olimpiai bajnoki cím birtokosai, ennél rangosabb párosítást elképzelni sem lehetne.

A jó és a jobb. A fantasztikus és a még fantasztikusabb.

Nagy meccs lesz, afelől semmi kétség. A ráúszás után a mieinknél a labda, az első gól azonban az övék: Teo Djogas emberelőnyből lő Nagy Viktor mellett a bal sarokba, odaát viszont Varga Tamás használja ki a létszámfölényt. Nagy a feszültség, a legjobbkor jön Mark Koganov magánszáma: az azeri játékvezető félrelép – na nem úgy… –, és egy pillanattal később a vízben landol. Ilyet sem látni minden nap. Nagy derültség közepette kikászálódik, megfázástól viszont nem kell tartania ebben a hőségben. Legalább ennyi pozitívum legyen benne, ha már ezer ember röhög rajta. A negyed vége előtt azonban már csak a magyar szimpatizánsok arcán lelhető fel a mosoly: Biros Péter ötméteresből, Varga Dénes pedig villámgyors kontrából – ez utóbbi mennyire okos gólt volt… – talál be, s máris kettővel megy a Kemény-csapat. Jól játszunk.

Minden úgy megy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: a horvátok nem tudnak közelebb jönni, a második negyed közepén már 5–3 ide, sőt kapnak a mieink egy emberelőnyt. Így is van. Ezt belövik, 6–3 lesz, és hátradőlhetünk.

Hoppá! Nem lövik be. Az ellentámadásból viszont Pavo Markovic nem hibázik, s ezzel máris szoros a parti. Mit szoros, egál: újabb elpuskázott magyar akciók után Miho Boskovic pattintott lövéssel bombáz a bal felsőbe.

Félidő. Van mit megbeszélni az ötperces szünetben: Kemény Dénes széles mozdulatokkal magyaráz, igaz, pontosan ugyanígy tesz a másik oldalon, tőle alig húszméternyire Ratko Rudic is.

Két nagyformátumú edző – valószínűleg pontosan tudják, mit mond, mit mondhat a másik. Vajon mit főznek ki a hátralévő 16 percre?

Akármi is legyen az, a Kemény-recept a jobb, egyelőre: a harmadik etap közepén újra három az előny (9–6) – úgy, hogy Varga Dénes ismét okos, Hosnyánszky Norbert pedig kegyetlen –, aztán megint elindul a hullámvasút lefelé, s szinte észre sem vesszük, hogy újra iksz.

Eddig volt két gólunk ötméteresből, hat akcióból és csak kettő emberelőnyből. Az előző kettővel semmi baj, de ez utóbbi kevés.

Aggasztóan kevés.

Persze a horvátok statisztikája sem sokkal jobb – tizenegyből négy gólnál járnak –, de jobb, s semmi kétség, mégiscsak emiatt tudják tartani a lépést a mieinkkel. Persze addig még hagyján, amíg a horvátok szaladnak Biros Péterék után – 0–1 óta így van ez –, de négy és fél perccel a vége előtt megfordul a trend: 12–11-re már ők vezetnek.

Kérem, itt senki sem tölt, mindenki csak tüzel – olyan, mint egy rossz western. Elképesztő.

A harmadik negyed 5–5 volt, összességében már 25 gólnál járnak, s még mindig van két és fél perc. Végre belőjük az emberelőnyt – Biros Péter centerben úgy a nyolcadik emelet magasságából húzza be a kapuba a labdát –, 22 másodperccel a lefújás előtt pedig Nagy Viktor akkorát véd…

Persze létszámfölény, Pavo Markovic pedig a jobb sarkot veszi célba, de a magyar kapus odaér. Szó mi szó, előfordult ezen a meccsen, hogy lemaradt – a 13 gól mégiscsak 13 gól –, ez a mozdulat viszont a túlélést jelenti. Pontosabban a hosszabbítást, a kétszer három percet.

A szerbek elleni elődöntőben ez nem jött be, majd talán most. Nem lesz könnyű, különösen, hogy már három magyar – Varga Tamás, Kásás Tamás és Hosnyánszky Norbert – is kipontozódott, többen két hibával állnak, így nem csoda, hogy Kemény Dénes már a negyedik negyedben úgy érezte, eljött a „nagyon kell” ideje.

Szóval sérülés ide vagy oda, már Benedek Tibor is játszik – 73 másodpercet. Ez Samir Baracot cseppet sem hatja meg – 14–13, oda. Az elődöntő hosszabbításában nem sikerült gólt lőni, az első három percben most sem. Pedig a bronzéremért kell, s nem is egy. Legalább kettő.

Az elsőt Madaras Norbert vállalja, majd Miho Boskovic jobb felső sarok felé tartó bombáját tornázza ki Nagy Viktor. Jól van! Az viszont már kevésbé jó, hogy Varga Dániel is kipontozódik. Alig maradt hadra fogható magyar pólós, de aki van, az küzd. A labda viszont a horvátoknál, és már csak fél perc van.

14–14.

Ebből mi lesz?

Mi lenne? Georgiosz Sztavridisz játékvezető kontrát fúj, a mienknél a labda. Molnár Tamás úszik, úszik, majd úgy tíz méterről lő, de gyenge.

És középre megy.

Ennyi. Jöhetnek a büntetők.

De nem… Frano Vican, a horvát kapus középre tolja ki a labdát, éppen Varga Dénes elé, aki egy méterről az üres kapuba pöcköl. Megvan!

Kit érdekel a hátralévő három másodperc, a miénk a bronz.

A magyar csapat éremmel futhat neki Pekingnek.