Elherdálták a nagy előnyt

Azt mondja Juan, hogy nyugodjak meg, úgy is a magyarok nyernek.

Hát, ha Juan mondja…

A szimpatikus taxis egyébként a szálloda és az uszoda közötti alig negyedórás úton kézzel-lábbal magyarázza, hogy „Puszkasz” micsoda futballista volt, hogy Kubala itteni edzősködése során a Málaga még valamikor a nyolcvanas években feljutott az első osztályba, s hogy ő emlékszik arra, hogy a „Ferenszvaros” és az „Ujpeszti Dosza” is jó csapat volt – amiből egyébként sejthető, hogy nem a jogsiját tegnap megszerző tinédzser a sofőröm.

– Na és a póló?

– Az nem érdekel – zárja rövidre a Real Madrid szurkolóként őt kevéssé érdeklő témát, s amikor megjegyzem, hogy a magyar és a spanyol női csapat nemsokára Európa-bajnoki elődöntőt játszik, előbb megígéri, hogy megnézi a tévében, majd a jólértesültek tekintetével az arcán mondja el a fentebb már említett ítéletét.

– Úgyis a magyarok nyernek. A próféta szóljon belőle, de azért ez nem lesz ilyen egyszerű. Még akkor sem, ha a statisztikák egyértelműen Juan barátunk jóslatát erősítik: Európa-bajnokságon eddig még soha nem tudta legyőzni a spanyol női csapat a magyart, az 1999-es pratói első találkozás óta öt meccset játszottak egymással, ebből négyet a mieink nyertek, egyet pedig ikszre adtak. A 2006-os belgrádi kontinensbajnokságon 12–11-re zárt a két fél, azaz korántsem volt sima a meccs, de ez akkor a bronzérmet jelentette a magyaroknak.

Egyikük most is legfeljebb bronzérmes lehet, a másik viszont biztosan előrébb lép.

A spanyolok számára talán ez most egy kicsit fontosabb, lévén, ők nem lesznek ott az olimpián, így számukra ez az év fő eseménye, ráadásul itthon vannak, miközben a Godova-csapat alapvetően Pekingre készül. Szóval más és más a motiváció, a cél azonban ettől függetlenül ugyanaz.

Nyerni kell.

A spanyolok hozzák el a labdát, s az első emberelőny is az övék, de Jennifer Pareja túl nagy gólt akar lőni, s elszámítja magát, odaát pedig Valkai Ágnes szór el egy ziccert.

A kezdő „ütésváltás” tehát megvan.

Az első igazi pofon szerencsére a spanyolok arcán csattan: Stieber Mercedes megmutatja, miként kell a létszámfölényt tökéletesen kihasználni, majd Pelle Anikó újabb leckéje arról szól, hogy létszámazonosságnál is lehet gólt lőni. A házigazdák igencsak bénultak – az legyen az ő bajuk -, amit csak tetéz, hogy az első negyed vége előtt Jennifer Pareja az ötméterest is elpuskázza.

Eddig jó.

Az már kevésbé, hogy Bujka Barbara elkapkod egy ziccert, de amíg a spanyolok képtelenek gólt lőni, addig nincs miért aggódni. Primász Ágnes közben emberelőnyből már háromra növeli az előnyt, amit a túloldal dermedten fogad.

Vicenc Tarres széttárt karral sétál a medence partján, s gyaníthatóan amit most mond, az korhatáros…

Akárhogy is, de megteszi a hatását: Blanca Gil létszámfölényből – amivel egyébként nem szűkmarkúak a bírók – kilövi a jobb alsót, s ezzel megtöri a jeget: a 13. percben megszerzik első góljukat a kéksapkások.

Ha a többihez is ennyi idő kell, nem lehet nagy baj…

Persze, ez hiú ábránd. A nagyszünetre megmarad a kétgólos előny (4–2), s a lényeg, hogy ezt tartjuk.

Sőt… A fordulás után Bujka Barbara káprázatos mozdulattal csavar a kapuba centerből, majd nem sokkal később ugyanonnan ismét behúzza a labdát a hálóba. Ez tényleg vízilabda.

Az utolsó negyed. Kettővel mennek a mieink (6–4) és tulajdonképpen nincs is miért izgulni, nincs benne a meccsben a vereség. Pláne, hogy Horváth Patrícia megfogja Ona Meseguer ötméteresét, majd még ugyanebből a támadásból Blanca Gil centerezését, a kontrából pedig Valkai Ágnes tovább növeli az előnyt.

7–4.

Hát lélektanilag kell ennél több…?

Alaphelyzetben nem, de ahogy telnek a percek, az emberben felsejlenek a 2000-es sydneyi női kézilabda-döntő pillanatai. Tudják, amikor a dánokkal szemben hatgólos előnyről sikerült elbukni a finálét.

Csak mert most valami hasonló van a levegőben.

A játékvezetők – jegyezzük meg a nevüket: Christophe van Hems és Vlastimil Kratochvil – finoman fogalmazva furcsán fújnak, a kiállítási arány most éppen 10:3 oda, Drávucz Rita kipontozódott, s még további három magyar két hibával áll.

Bizony, bizony, lejt a hazai pálya… Blanca Gil, Jennifer Pareja és Pilar Pena – máris egyenlő az állás. Hogy ne érje szó a ház elejét, közben mi is kapunk emberelőnyt, aztán egy másodperc múlva faultot fújnak és elveszik a labdát: a derék bírók az egyik kezükkel adnak, a másikkal elvesznek, bár legszívesebben azt mondaná az ember, hogy beintenek.

Most Godova Gábor járkál idegesen fel s alá a parton, dühében az égre néz, amikor Ona Meseguer is betalál.

Mindössze 35 másodperc maradt.

A francia Christophe van Hems dob egy koncot, 24 másodperccel a vége előtt kiküldi Anna Pardót. A „nesztek itt van, próbáljátok meg” gesztus későinek tűnik: a spanyolok önkívületben, a mieink meg egyre bénultabbak. A kapitány időt kér, elmagyarázza a teendőket, aztán csak jár körbe a labda, amíg egy másodperccel a fújás előtt Valkai Ágnes eldobja, és…

…és.

Pipa. A felső léc és a bal oldali kapufa találkozásán csattan, majd kifelé vágódik a labda.

Vége.

A spanyolok boldogok, a mieink kevésbé.

A kapitány dühös, a játékosok lehajtott fejjel másznak ki a vízből, és indulnak az öltöző felé. Juan barátunk pedig valószínűleg otthon a televízió előtt ül éppen, s egy jófajta sangríát szürcsölgetve csak annyit mond: „Tévedtem”.