Aki a vízben tanult úszni

1894, Párizs.

Akkor és ott folytatódott minden. Az ókori olimpiák feltámasztását szorgalmazó nemzetek képviselői a francia fővárosban gyűltek össze, s a Sorbonne-on tartott tanácskozás eredményeként előbb megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, majd eldőlt, hogy 1896ban Athén lehet a játékok házigazdája. A görögök teljes sikert arattak: Demetriosz Vikelasz személyében még a NOB első elnökét is ők adták.

Aztán kis híján belebuktak az egészbe. Görögország miniszterelnöke ugyanis hamarjában jelezte: a kincstár szegénysége miatt nem lenne szerencsés, ha Athén holmi sportvetélkedőre költené kevés drachmáját. Így vetődhetett fel – dr. Kemény Ferenc ötlete nyomán –, hogy a millenniumát ünneplő Magyarországra „költöztessék” az olimpiát. A budapesti rendezésből végül nem lett semmi, mivel a 3 740 000 drachmás büdzsé felét összedobta a görög nép, a másik felét meg hozzátette az állam. Bizonyos George Averoff egymillióval szállt be, a Panathinaiko Stadion restaurációját egymaga finanszírozó üzletember cserébe szobrot kapott: a létesítmény előtt felállított alkotásról 1896. április 5-én hullt le a lepel – 24 órával a rajt előtt…

Másnap 80 ezer szem- és fültanúja volt I. György király ünnepi beszédének, mellyel megnyitotta a viadalt (az olimpiai láng fellobbanását azonban senki sem látta, már csak azért sem, mert erre az 1928-as amszterdami játékokig kellett várni). A ceremóniát a pályáról figyelő sportolók között labdarúgó és krikettező nem akadt: noha a párizsi kongresszuson még arról volt szó, hogy mindkét sportág képviselteti magát Athénban, a programba végül nem sikerült beilleszteni. Az evezők még rosszabbul jártak, számukra a helyszínen derült ki, hogy nem szállhatnak hajóba, mégpedig azért nem, mert a megméretés napján viharos erejű szél fújt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ha kedvezőbbre fordul az időjárás, esetleg egy-két nappal később már vígan lapátolhatnának a derék sportemberek… És ha már itt tartunk: a vitorlázók versenye azért maradt el, mert a szervezők egyrészt nem találtak megfelelő hajókat e célra, másrészt csak hazai sportolók neveztek a számra – a görög bajnokságot nyilván nem akarták az olimpiával összekötni…

Gondolták, atlétikában úgyis kenterbe verik a mezőnyt. Erre mi történt? Az amerikaiak szinte mindenkinél gyorsabbnak és erősebbnek bizonyultak. Szegény görögöknek egy reményük maradt: „specialitásukban”, a maratoni futásban gyűjtik be a hőn áhított érmet. A motiváció nem volt kicsi: a hazai indulók abban a tudatban vágtak neki a távnak, hogy amelyikük nyer, Athén városa élete végéig eteti, itatja és öltözteti, s hogy tényleg ne legyen gondja semmire, arról – a feltehetőleg újabb szoborról álmodó – Averoff gondoskodott: egymillió drachmát ajánlott fel a győztesnek. Mi tagadás, volt esély arra, hogy görög diadal születik: a 25 indulóból négy volt külföldi… Ehhez képest sokáig a 21 görög üldözte a négy külföldit (köztük Kellner Gyulát), a „kisebbség” dominanciája egészen az utolsó kilométerig tartott. A publikum már-már elkönyvelte, hogy a hellének ebben a számban is a „futottak még” kategóriába tartoznak, amikor Szpiridon Luisz megmentette a haza becsületét: huszáros hajrát kivágva maga mögött hagyott mindenkit. Talán nem véletlen, hogy ő bírta legjobban a strapát: addig vízhordóként élte életét. Azt követően meg királyként…

Kellner Gyuláról is szóljunk: a célba ugyan negyedikként ért, miután levegőhöz jutott, panaszt tett a zsűrinél, mondván, az országúton még csak ketten voltak előtte, és nem rémlik neki, hogy bárki is megelőzte volna. Konstantin trónörökös főrendezői minőségben faggatta ki a dobogósokat, hogy aztán bejelentse: Szpirosz Velokasz töredelmesen bevallotta, a táv egy részét szekérre pattanva tette meg. A csalót kizárták (utóbb még az egyetemről is…), Kellnerből pedig nevető harmadik lett. Habár vannak kétségeink afelől, hogy az eredményhirdetéskor szétvetette a jókedv, a harmadik helyezettek ugyanis nem kaptak érmet… Persze még így is jobban járt, mint bármelyik sportolónő: a gyengébbik nemet egyszerűen nem engedték rajthoz állni Athénban. Nesze neked, görög demokrácia.

Ha Hajós Alfrédról nem emlékeznénk meg, legalább akkora hibát követnénk el, mint a hölgyeket száműző szervezők. Szóval: a 100, majd az 1200 méteres úszást megnyerő „magyar delfin” valószínűleg csak azért nem győzött 500-on, mert azt a számot közvetlenül a 100 és az 1200 méteres futam után, illetve előtt bonyolították le, és valamikor pihennie is kellett. Második diadalát követően a vízből teljesen megdermedve kihúzott Hajós hamar magához tért: amikor György király arról érdeklődött nála, hol tanult meg ilyen jól úszni, rávágta, hogy a vízben, felség…

Akárhogy is nézzük, aranyköpés volt.

Következik 1900, Párizs