„Nem túl magas, nem túl ro busztus, de ha sokáig együtt játszol vele, egy idő után azt gondolod, mindent megfog. Aztán rájössz, hogy tényleg mindent megfog…” – mondta válogatottbeli csapattársáról, Iker Casillasról Xavi, a spanyol együttes középpályása.
Alaphelyzetben persze Xavi könnyű helyzetben van, hiszen klubjában, a Barcelonában emberemlékezet óta nem adatott meg neki, hogy világklasszis kapus előtt futballozzon (el lehet képzelni a merítést, ha Víctor Valdés volt a legjobb a 2000-es években…), viszont azt – a két csapat viszonyának ismeretében – nehezen hisszük el, hogy egy barcás ennyire megdicsérjen egy realost. Pedig megdicsérte, nem is érdemtelenül. A válogatottsági számokat tekintve a spanyol kapusrangsorban Andoni Zubizarreta mögött ma már második Iker Casillas ugyanis nemcsak klubjában, hanem a selecciónban is elsőrangúan véd. Az Eb-n például az ő két góljánál a kezdőkapusok közül senki sem kapott kevesebbet (a horvátokkal a negyeddöntőben búcsúzó Stipe Pletikosa jutott el eddig), és Francesco Toldo (Olaszország, 2000), valamint Antoniosz Nikopolidisz (Görögország, 2004) után ő a harmadik, aki a negyed-, illetve az elődöntőben sem kapott gólt kontinenstornán.
Ráadásul kollégáival ellentétben neki különösebb „flúgja” sincs, mindössze ahhoz ragaszkodik, hogy a bal kezén négyujjas kesztyűt hordjon. Ez is csak kétéves viselet, a 2006os világbajnokságon ugyanis megsérült a gyűrűsujja, az orvos pedig hirtelen ötlettől vezérelve összeragasztotta a sérült testrészét a középső ujjával. Az újítás bejött, Casillas azóta így véd, pedig már régen meggyógyult a keze. „Nem baj, így olyan vagyok, mintha a Simpson család sarja lennék” – utalt a kapus a Matt Groening által kitalált rajzfilmfigurákra. De rajta ma már csak akkor mernek nevetni, ha autogramot ad, hiszen a kapusok többségéhez hasonlóan ő sem veszi le a kesztyűjét, viszont a tollat nem tudja rendesen megfogni…
A tizenegyesekkel bezzeg sokkal jobban áll! A 2002-es világbajnokságon Írország ellen a rendes játékidőben Ian Harte büntetőjét fogta meg, a továbbjutásról döntő „idegek harcában” pedig Matt Holland, David Connolly és Kevin Kilbane sem tudott túljárni az eszén. Az idei Eb negyeddöntőjében „csak” Daniele De Rossi és Antonio Di Natale lövését kellett ártalmatlanítania ahhoz, hogy a selección 1984 után újra érmes legyen világversenyen. Vb-n ő az első spanyol, aki tizenegyespárbajt nyert, míg az Eb-k történetében Luis Arconada (1984, elődöntő, Dánia) után a második.
Ilyen pedigrével sokan hajlamosak voltak besorolni a Real Madrid galaktikusai közé, ő azonban tiltakozott ellene, mondván: „Én nem galaktikus, hanem móstolesi vagyok.” És tényleg, megmaradt annak a szerény fiatalembernek, aki Madrid egyik elővárosából elindult a világhírnév felé. Persze többször is segítette a szerencse, így például 1997 őszén, amikor a Real Madrid Norvégiába, a Rosenborghoz utazott BL-csoportmérkőzésre, és Jupp Heynckes edzőnek elfogytak a cserekapusai. A német tréner felhívatta Casillas iskoláját, engedélyt kért és kapott az igazgatótól az akkor még 16 éves suhanc rövid szabadságolására. Nem tudni, mi lett volna vele, ha a direktor történetesen Atlético Madrid-szurkoló…
Megvívta a maga belharcait is, Fabio Capello például elsőre összekeverte Bodo Illgnerrel, és mondta, hogy nem véd többet, mert alacsony; Fernando Hierro meg addig ravaszkodott, amíg a szerinte sokat beszélő kapust kitúrta a kezdőből, és a helyére César Sánchez állt be. Ez a 2001–2002-es szezonban történt, és az újabb őrségváltásra a BL döntőjéig kellett várni. Ott César megsérült, Casillasnak kellett beszállnia, és a Leverkusen ellen a hajrában elképesztő védésekkel tartotta meg csapata egygólos előnyét.
Most megint egy német, pontosabban „a” német csapat következik, és egy újabb történelmi lehetőség. A kapusok közül eddig csak José Ángel Iribarnak sikerült Európa trónjára vezetnie a spanyol válogatottat.
