A szemlélet fontossága

Csak kárt ne tegyen magában! – bújik elő belőlünk az ördög Alessandro Del Piero figyelmetlen sétafikálását látva. Az Európa-bajnokság idejére az olasz futball kultintézetévé átfazonírozott ágygyár, újkori nevén a Casa Azzurri padlózatát borító gigantikus szőnyegen minden második olasz nő játékosidolja, Alessandro Del Piero éppen saját portréján készül átmasírozni. Aggodalmunk ekkor ér tetőfokára.

A megnyugvást a néhány perccel később kezdődő sajtóbeszélgetés hozza el: mindanynyiunk Alexén – az olasz kolléga megfogalmazása – egy ilyen malőr nem hagy maradandó nyomot. Amikor negyedórán belül – strigulázzuk – nyolcadszor zavarja meg a diskurzust a bekapcsolva felejtett mobiltelefon, néhányan az olaszok közül is fölhorkannak. Csakhogy ezúttal végig élvezhetjük a dallamot: az ismert Eros Ramazzotti-sláger egy megvadult bivalyt is megnyugtatna, nemhogy egy olasz újságírót. Del Pierónak a szemöldöke sem rándul – kizökkenthetetlen nyugalommal válaszolgat a kérdésekre. Például arra, helyet kap-e a kezdőcsapatban a hollandok elleni premieren.

„Erről kérdezzék meg Roberto Donadonit – jelzi sokadszor,

hogy a szövetségi kapitány kompetenciáját nem keveri össze a sajátjával. – Ez egyébként nagyrészt a hollandok ellen alkalmazandó szisztémától függ. Donadoni is tudja, és én is tudom, milyen posztokon lehetek hasznára a csapatnak. Keményen dolgoztam az idényben, a stílusom illik a csapatéhoz. Szóba jöhetek irányítóként, árnyékékként vagy második csatárként. Nem tudom, betenném-e magam a csapatba, a taktika eldönti a kérdést. Jó erőben érzem magam, a többieknek sincs ezen a téren problémája, habár hosszú és megerőltető idény áll mögöttünk. Mentálisan mégis frissnek érzem magam. Szóval azt nem tudom, pályára lépek-e a hollandok ellen, abban viszont sohasem kételkedtem, hogy a kapitány behív az Európa-bajnoki keretbe. Hittem magamban, a képességeimben. Hogy mégis miért mellőzött jó ideig? Ennek a megválaszolása megint nem engem érint.”

Jegyzetelés közben arra is van időnk, hogy alaposabban szemügyre vegyük a villanyszerelő Gino Del Piero fiát: a mosolyt nem lehet letörölni az arcáról, kacag, és Donadoniról beszélve sem érzünk sértettséget vagy cinizmust a mondandója mögött. Csupán a szövetség sajtófőnöke szab határt jókedvének, igaz, a maestro a pódiummal szemben ülőknek is vezényel. Nagyjából ő dönti el, ki kérdezhet – kis túlzással azt is, hogy mit...

„Különleges Európa-bajnokság elé nézünk – folytatja egy kötelező bókkal, amit azon nyomban ki is bont. – Nekem és még néhány csapattársamnak biztosan az lesz, hiszen ez az utolsó sanszunk arra, hogy egy nap elmondhassuk magunkról: világbajnokként és Európa-bajnoki aranyérmesként vonulunk vissza. Ez olyan stimuláló erő, amely átlendíthet minket a nehéz pillanatokon. Olaszországért és egymásért játszunk – két évvel ezelőtt, a németországi világbajnokságon ez a szemlélet is kellett az aranyéremhez. A csapat azóta kissé átalakult, de ez az érzés, az összetartozás tudata most is bennünk van.”

Ha már emóciók, olaszok esetében a család sem elhanyagolandó tényező („Ők jelentik számomra a szigetet, értük is játszom” – bizonyítja az iménti tételt), ám a tények és a misztériumok jobban érdeklik az újságírókat. Például az, miért olyan bonyolult a legkiválóbbakat, a Bundesliga (Luca Toni) és a Serie A (Del Piero) gólkirályát egy csapatban szerepeltetni?

„Gyakran ostorozzák az olasz válogatottat azért, mert nem vállalja fel a támadófutballt. Az utóbbi időszak mérkőzésein méltó választ adtunk ezekre a megjegyzésekre, de egy csapatnak, a játékosoknak mindig az adott szituációhoz kell igazodniuk. Az olasz válogatottban nem létezik az a kifejezés, hogy legjobbak, sem a támadókat, sem a kapusokat, sem a védőket, sem a középpályásokat illetően. Nincs köztünk rangsor. Különbözőek vagyunk, mást tudunk, de azonos a célunk.”

Ki nem mondja, de a teremben ülők-állók mindegyike be tudná fejezni a gondolatsort. Ilyen szentimentális zárszóval mindamellett nem érhet véget a csevegés.

„Beszélgetett Donadonival a kilencvenhatos emlékekről?” – érkezik az utolsó felvetés a sajtófőnök rosszalló tekintetétől kísérve, arra utalva, hogy kapitány és beosztott az angliai Eb-n együttes erővel próbálta meg kirántani a kátyúból az olaszok szekerét.

Először villan a hamiskás mosoly, egy elnyújtott „no” kíséretében.

Ennyiben maradunk.

Befut a szomszédos sajtóteremben csekélyebb érdeklődés mellett interjúvolt Christian Panucci.

Nekünk úgy tűnik, biceg.

A hivatalos verzió szerint harcra kész.