Generációk harca
Meglehetősen furcsa érzések kavarognak az emberben egy befejeződött hazai világesemény után: nem kell már kimenni oda, ahol napokat töltött, ahol magába szívta a semmi máshoz sem hasonlítható hangulatot, ahol páratlan, felejthetetlen élményekkel lett gazdagabb. A kedden véget ért budapesti öttusa -világbajnokság kapcsán sincs ez másként (hála a szervezőknek, a csodálatos környezetnek, no és természetesen a részt vevő sportembereknek, felemelő volt ez a hat nap!), ráadásul szakmai értékelés írásakor is felettébb hullámzó gondolatok kerülnek az előtérbe. Egy arany, két bronz a m é r l e gen, ami elsőre talán nem hangzik rosszul, mindazonáltal erőteljesen árnyalja a képet, ha megemlítjük, a magyar himnusz a női váltóverseny után hangzott fel, a másik két dobogós helyezést pedig a női csapat és a férfiváltó szállította.
Egyéniben semmi.
Ez riasztó volna két hónappal az olimpiai előtt? Meglehet. Mert ha nem sikerült itthon, ismerős környezetben, feldobott hangulatban, miért sikerülne a kínai fővárosban? A sokakban megfogalmazódó kérdésre magunk is megpróbálunk válaszolni. Eszerint a 17. helyen záró Vörös Zsuzsanna, a 23. Balogh Gábor és az utolsó számot, a futást a második helyen kezdő, majd sérülése miatt kiálló, ezáltal a csapattal is „elszálló” Horváth Viktor elismert klasszisa garancia arra, hogy reális érem-, mi több, aranyéremeséllyel kezdje meg az év legfontosabb viadalát. Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy Kulcsár Antal és Pálvölgyi Miklós pekingi utazónak nyilvánítsa őket – a két szövetségi kapitány döntése egy hét múlva válik ismertté. Bár több fiatal tehetség szárnypróbálgatása is kifejezetten biztató volt a vb-n, nem kis meglepetés volna, ha a fentebb említett bajnokok neve nem hangoznék el az utazó csapat kijelölésekor. Hiszen ne feledjük, mindenképpen mellettük szól a rutin: Pekingben nem rendeznek selejtezőt – a jelenkor ezúttal is elképesztően sok kritikát kapó szabályainak megfelelően –, egy nap alatt minden eldől. A szellemi és fizikai megerőltetés jobban megoszlik, nem forgácsolódik anynyira szét az erő, s ez mindenképpen a rutinosabbak malmára hajtja a vizet.
Ettől függetlenül természetesen az ifjonti hév sem elhanyagolható, sőt! A mindössze másfél éve öttusázó 22 esztendős Gyenesei Leila egyéniben hatodik lett, majd a váltót korelnökként (!) a csúcsra vezette – vitathatatlan, berobbant az elitbe. Az 1960-as olimpiai bajnok Németh Ferenc jellemzésénél keresve sem találni jobbat: „Ő lehet az új Vörös Zsuzsa!”
Ezennel rögvest elérkeztünk a generációváltás témaköréhez. A világbajnokságon feltűnt, a szakemberek számára persze eddig is jól ismert, az utánpótlásmezőnyben szép sikereket elérő fiatalok bizonyították, a magyar öttusa kifogyhatatlan tehetségekből, bátran lehet rájuk építeni. Marosi Ádám, Tibolya Péter, Fülep Sándor, Kasza Róbert, Máthé Vivien, Tóth Adrienn, Kovács Sarolta és az eseményeket ezúttal csak nézőként szemlélő társaik ideje mégis a pekingi játékok után jöhet el igazán, a következő négyéves ciklusban ők jelentik majd az alapot. A sziklaszilárd alapot.
