vásárlóutcája, a Vanfucsing déli végén tornyosodik, állandó itt a nyüzsgés. Maga az utca nem túl hosszú, ám egymást követik a mozgó véradóállomások, amelyek előtt hosszú sorokban kígyóznak a segíteni vágyó emberek. Az egyik áruház tetején hatalmas kivetítőn éjjel-nappal lehet követni a szecsuáni eseményeket, rendszeresen több százan vagy ezren állnak a járdán felfelé bámulva. A kormány háromnapos gyászt rendelt el, a televíziókban csak híradók mehettek, a szórakoztató csatornákra kapcsolva pedig kínai és angol nyelven kértek megértést a – feliratot leszámítva – sötét képernyőért a nézőktől. Amikor a szálloda bárjában azt kérdezem a pultostól, hogy vajon láthatom-e valahol a BL-döntőt, szemrehányóan feleli: gyásznap van. Emlékeztetem rá, hogy a döntő itt csütörtök hajnalban, tehát a gyásznapon túl kezdődik, mire némi megvetéssel a szemében mondja, hogy a gyász nem időpontok kérdése, és erre csak bólintani tudok.
Lassan, de túljutnak a tragédia okozta sokkon
Manapság a részvét a kínaiak uralkodó érzése, ami nem is csoda, hiszen a halottak száma azóta is napról napra nő, már meghaladta a hatvanezret is, és több tízezer embert tartanak nyilván eltűntként. Az olimpia szervezői módosították a láng hazai útját is, június helyett csak augusztusban, közvetlenül a megnyitó előtt viszik el Szecsuánba, ott most az élet és a halál a téma, idő kell, hogy az olimpia némi vigaszt nyújthasson a szenvedésekre. Peking azért más, itt lépten-nyomon észrevenni, hogy két és fél hónap múlva a világ legjelentősebb sporteseményének ad otthont a város. Még innen hetven kilométerre, a nagy fal mentén is látni hatalmas táblákat az öt karikával és a játékok aktuális jelmondatával – Egy világ, egy álom –, a Vanfucsingon pedig több áruház is arra szakosodott, hogy olimpiai mütyüröket árul, kezdve a kulcstartókkal és a pólókkal, az értékes porcelánokon át az ember nagyságú plüssfigurákig, amelyek a játékok kabalafiguráit mintázzák.
Ha az a kérdés, hogy Peking milyen olimpiát rendez augusztusban, az első szó, ami az eszembe jut, hogy gigantikusat. Ha nincs a földrengés, már most minden alighanem az olimpia körül forogna, amely így is hihetetlen nagy energiákat mozgatott meg. Meghökkentő a szám: 1.13 millió fiatal jelentkezett önkéntesnek a félmillió helyre, és aki kimaradt, állítólag élete csalódásaként élte meg a visszautasítást. Végül százezren dolgoznak majd a versenyek helyszínein, négyszázezren pedig a városban, valamennyien tanultak és tanulnak angolul a tömegesen szervezett gyorstalpalókon. Peking GDP-je 12 százalékkal nőtt az utóbbi években, a városba áramló befektetéseknek köszönhetően nőtt az életszínvonal, ma is sok a kerékpáros, de az arányokat tekintve nem több, mint például Hollandiában, hiszen egyre többen vesznek maguknak autót – van is dugó rendesen, a levegő állapotáról pedig felesleges újra említést tenni.
Peking tehát készül, és időben kész is lesz. Még nem érezni, hogy különösebben lázban égne, legfeljebb hőemelkedésről beszélhetünk, de augusztus még messze van. A propaganda azt harsogja, a város most megmutatja magát a világnak, és szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a szebbik arcát fordítja majd felénk.
Az pedig tényleg páratlanul lenyűgöző olimpiát ígér.
