A boldogság kék szigete

Csak előkerültek a pezsgők...

Noha az MTK vezetői arra kérték a Magyar Labdarúgó-szövetség illetékeseit, hogy ne hozzák el Sopronba a bajnokcsapatot megillető trófeát és aranykollekciót, mondván, nem akarják elkiabálni a sikert, a lefújást követő locsolkodásból kiderült: igenis készültek az ünneplésre. Várszegi Gábor is érezhette, hogy ez lesz a vége. A kék-fehérek korábbi tulajdonosa repült a boldogságtól: magánhelikopterével érkezett a leghűségesebb városba. Csakúgy, mint Mladen Lambulics, aki két fejesét követően emelkedett a mennybe. Domonyai László klubigazgató már az első gólja után jelezte, hogy akár Sopron és Budapest között félúton meghosszabbíthatják a szerződését két esztendővel – meglehet, második találatát követően már életre szóló megállapodást írhat alá... Mladen Lambulics amúgy elsőként Végh Zoltán nyakába ugrott a lefújást követően, aki pályafutása során először védett bajnokcsapatban.

Végh Zoltánnak esze ágában sincs abbahagyni

„Fantasztikus érzés, mintha egykét méterrel a föld felett járnék – próbálta összeszedni gondolatait az MTK csapatkapitánya, Végh Zoltán. – Eddig rendre lecsúsztam az aranyról, most végre minden összejött. Idegesek, nagyon idegesek voltunk az első félidőben, szerencsére a szünet után a gyors gól megnyugtatott minket, és onnantól kezdve már nem kellett izgulnunk. Akár a csúcson is abbahagyhatnám, de elárulom, harminchét évesen még nem áll szándékomban visszavonulni. Sőt ha már lúd, legyen kövér: remélem, az első bajnoki címem nem az utolsó...”

A rutinos rókákhoz hasonlóan a fiatalok is igyekeztek minden cseppjét kiélvezni a hétfő estének. Kézről kézre jártak a pezsgősüvegek, az ember már-már aggódni kezdett néhány ifjúért: egyáltalán fogyasztottak-e már valaha alkoholt...

Persze mikor essenek át a tűzkeresztségen, ha nem akkor, amikor karrierjük eddigi legnagyobb sikerét ünneplik?

A diadal aztán olyannyira megrészegítette Hrepka Ádámékat, hogy akit csak elkaptak a szakmai stáb tagjai közül, már vitték is a hideg zuhany alá. Azért a jelek szerint a Sándor Károly Labdarúgó-akadémián nemcsak futballozni tanultak, hanem tiszteletet is: Garami József öltönyét nem fenyegette veszély, a szakvezetőt csak ölelgették és csókolgatták a játékosok.

Kanta József boldog, az álma végre valóra vált

Apropó, Sándor Károly Labdarúgó-akadémia! Az MTK kezdő tizenegyében kilenc agárdi növendéknek jutott hely (csupán Végh Zoltán és Mladen Lambulics nevelkedett másutt); talán más kluboknak is érdemes lenne ezt az utat járniuk ahelyett, hogy drága, ugyanakkor semmit sem érő légiósokat fizetnek.

Az MTK rögtönzött ünneplésére visszatérve: „Kanta Józsi a legnagyobb király” – dalolta a vendégszektort zsúfolásig megtöltő drukkerhad. A kék-fehérek egyik legjobbja mindezt mosolyogva hallgatta, majd így nyilatkozott: „Ugyan már, nem én vagyok a legnagyobb király, ez a rang továbbra is Illés Bélát illeti meg. Én bőven megelégszem azzal, hogy a bajnokságot az első helyen záró együttesnek vagyok az egyik tagja. Annyira vártam már ezt a pillanatot, hogy szinte elmondani sem tudom. Az elmúlt napokban alig aludtam, csak azzal feküdtem és keltem, hogy valahogy nyerjük meg a soproni mérkőzést. Amióta elkezdtem focizni, arról ábrándoztam, hogy magyar bajnok leszek, és tessék, megvalósult az álmom. Köszönöm csapattársaimnak és az edzőknek, hogy ennyire boldoggá tettek.”

A nagy pezsgőzés után még focizni akartak

Fél órával azután, hogy Bede Ferenc véget vetett a mérkőzésnek, a boldog mecénás, az MTK-ra és így a magyar futballra eddig is sokat áldozó Várszegi Gábor helikoptere felszállt, miközben az alsónadrágra vetkőztetett játékosok, a bajnokcsapat tagjai visszatértek a gyepre – de ott már nem ünnepelni akartak, hanem újra focizni… Végtére is ahhoz értenek a legjobban. ½