Két arany meccs nélkül

Még ha a két játékos egy lapon említése istenkísértés is, az eredményességet tekintve Rainer Bonhof az Európa-bajnokságok Peléje. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a játékosok között a brazil a vb-k, a nyugatnémet pedig az Eb-k örökrangsorát vezeti. A „királyról” ugyebár mindenki tudja, hogy háromszor emelhette magasba a Jules Rimetkupát (a harmadik után végleg a braziloké lett a serleg), míg Bonhofról talán senki sem gondolná, hogy ő az egyetlen labdarúgó, akinek két aranyérem is jutott a kontinensbajnokságokról (legalábbis ha a benevezett játékosokat résztvevőnek tekintjük). Sőt juthatott volna három is, ha 1976ban Uli Hoeness a belgrádi éjszaka helyett Ivo Viktor kapujába bombázza a labdát a Csehszlovákia elleni tizenegyespárbajban…

Bonhof Eb-karrierjéből azért érdemes kiemelni az 1976-os Eb-t, mert az volt az egyetlen a három tornájából, amelyen játszott is, méghozzá az elődöntőben és a döntőben is végig (a fináléban a maga tizenegyesét hibátlanul hajtotta végre). Az 1972-es viadalon nem játszó tartalék volt (röviddel a négyes döntő előtt, május 26-án mutatkozott be a válogatottban Svédország ellen, Horst-Dieter Höttges cseréjeként), nyolc évvel később, a második nyugatnémet aranyéremnél pedig kerettag volt ugyan, a kezdőcsapatban sem kérdőjelezték meg a helyét, de egy sérülés keresztülhúzta számításait. Így aztán összesen két mérkőzéssel szerzett két arany- és egy ezüstérmet, míg az 1974-es és 1978-as világbajnokságon összesen 10 mérkőzés, de „csak” egy arany jutott neki.

Így aztán ha választani kell, melyik volt Bonhof legemlékezetesebb tornája, a többség vélhetően a hazai, az 1974-es világbajnokságra szavaz. Főleg annak tükrében, hogy ő lett az addigi legfiatalabb nyugatnémet aranyérmes, ráadásul a döntőben a győztes gól előtt ő adta a labdát Gerd Müllernek. A nyugatnémet szurkolók akkor már kajánul lóbálták a tábláikat, amelyen az állt: „Bonhofot ismerjük, de ki az a Cruyff?” Válaszképp arra, hogy a szabadszájú (egyébként futballtudásában a nyugatnémetek közül csak Franz Beckenbauerhez mérhető) Johan Cruyff a „Mi a véleménye őrzőjéről, Rainer Bonhofról?” kérdésre tömören annyit replikázott: „Ki az a Bonhof?”

Szülőhelyén, Emmerichben addig is tudták, fogadást i adtak a tiszteletére – aztán renoválhatták a városháza lépcsőjét, ugyanis nem bírta a nagy érdeklődést, és leszakadt… Persze a drukkerek az ünneplés más formáját is megtalálták, és a szülei házának utcáját rövid úton Rainer Bonhof Strasséra keresztelték, amatőr pingálók még a névtáblákat is lecserélték.

Cruyff tiszteletlensége persze kivétel volt, a jobbára középpályást játszó, de szélsőhátvédként is bevethető futballistát – elsősorban a kapusok – tisztelték és rettegték. Amellett, hogy a bedobások mesterének számított, nála erősebben kevesen rúgtak. Ray Clemence, a Liverpool kapusa az 1977-es Pool–Mönchengladbach BEKdöntő után azt mondta, félni kell a lövéseitől, és a legenda szerint ezt a következő kiírás elődöntőjében bizonyította is. Állítólag elhúzta a fejét Bonhof 25 méterről útjára indított szabadrúgása elől, nehogy kórházban zárja az estét. Az ARD német televíziós csatornánál három Bonhof-ágyúzást is a hónap góljának választottak meg. Bonhof bokasérülés miatt túl korán, 31 évesen befejezte karrierjét, edzőként viszont a pozitív helyett inkább a negatív rekordokat döntögette. Tevékeny része volt abban, hogy a Mönchengladbach fennállása során először kiessen az élvonalból, de nyeretlenségi sorozata miatt a skót U21-es válogatott éléről is szerződése lejárta előtt távozott.