Három férfi és egy torna

Roger Federerről a teljesség ked véért illik elmondani, hogy tizenkétszeres Grand Slamgyőztes, azaz két sikerre van attól, hogy beállítsa az amerikai Pete Sampras rekordját, és már csak a Roland Garros-elsőség hiányzik GS-kollekciójából. Viszont rég kezdte ilyen rosszul az évet. 2002 óta mindig legalább két (volt, amikor hat) tornagyőzelemmel érkezett Párizsba, míg most csak egy van neki. Az elmúlt három évben összesen csupán kilencszer kapott ki a Garros előtt – ehhez képest az idén már hét vereséget számlál, köztük kettőt is Nadal ellen, salakon (ráadásul a világelső mindkét ízben elsősorban mentálisan esett szét). A siker érdekében az egykori kiváló játékostól, a spanyol José Higuerastól vesz leckéket – elsősorban a vörös borításon alkalmazott taktikai fogásokban akar fejlődni. Enélkül is ő a világ második legjobb salakjátékosa – csakhogy az első akar lenni.

A sorsolásra nem panaszkodhat: a döntőig valószínűleg nem nagyon fogja őt akadályozni senki. Az amerikai Sam Querrey sem lesz könnyű falat a nyitó körben, és a spanyol Albert Montanes vagy a horvát Mario Ancic is okozhat nehéz perceket Federernek, ám különösebben nem kell félnie. A nyolcaddöntőben és azután érkező lehetséges kihívók közül a svájci Stanislas Wawrinka ugyan beverekedte magát a top tízbe a minap, a chilei Fernando González mindenkire veszélyes, ha van kedve teniszezni, a francia Richard Gasquet pedig még 22 éves sincs, de már most remek játékos, ám hármójuknak összesen van két sikerük a svájci ellen.

A főtábla második negyedéből legfeljebb a 2003-as párizsi bajnok Juan Carlos Ferrero vagy honfitársa, David Ferrer szoríthatja meg. Az orosz Nyikolaj Davigyenkót nem tartjuk elég vagánynak ehhez – ráadásul őt már a második körben elbúcsúztathatja honfitársa, Marat Szafin, ha jó napot fog ki – róla azonban egyre nehezebb elhinni, hogy lesz még igazán jó napja valaha is. Az csípősérüléssel bajlódó ausztrál Lleyton Hewitt élt már meg szebb napokat, míg a spanyol Tommy Robredo inkább profi iparos, mint fineszes Federerverő zseni. Ha zsenit keresünk ezen az ágon, az a hazai közönség előtt szereplő Fabrice Santoro, a kétkezes tenyeresek és a váratlan megoldások varázslója, a közmegegyezés szerint a legkellemetlenebb ellenfél, aki egy korai fordulóban szembejöhet a nagyokkal. Csodát nyilván nem fog tenni, de érdemes lesz figyelni rá. Az alsó ág Djokovics és Nadal felségterülete, a többiek a papírforma szerint legfeljebb a negyeddöntős helyekért harcolhatnak. A szerb sorsolása talán kicsit kellemesebb: az ő negyedében csak három jó salakjátékos található, de ellene egyiküknek sincs esélye. Az argentin Guillermo Canast bármikor megveri, a veterán spanyol Carlos Moyá akármekkora klasszis is, tíz éve, hogy Garrost nyert, a háromszoros párizsi győztes, a visszavonuló brazil Gustavo Kuerten pedig már búcsúturnéja keretében, szabadkártyával lép pályára az idén.

Így aztán minden bizonnyal Djokovics lesz az egyik elődöntős az alsó ágon, és szinte biztosan Nadal a másik. A spanyol még veretlen Párizsban, sorozatban negyedszer nyerheti meg a Garrost (ez korábban csak Björn Borgnak sikerült), legutóbbi 107 salakos meccséből 102-t nyert meg, és alig egy hete Hamburgban Djokovicsot és Federert is megverte. A lábán lévő vízhólyag (amely miatt állítása szerint kikapott Rómában Ferrerótól) már nem kínozza, izomfájdalmai is múlnak, készen áll a címvédésre. Az ő ágán egyedül az argentin David Nalbandiantól kell tartania egy hangyányit – az igazi küzdelem azonban az elődöntőben kezdődik. Már Djokoviccsal is meg kell szenvednie, nemhogy Federerrel a fináléban, és kérdés, fáradt szervezete bírja-e majd erővel a hosszú menetelést. Mi azért rá tennénk fel a pénzünket.