tőzöm, a csapat leszereplé sében részben enyém a felelősség, a rám eső penzumot vállalom is. Létezik viszont egy bölcsesség: a vezető az vezető, az edző az edző, a szurkoló pedig szurkoló. Játékosként tudtam, hol a helyem, edzőként sem tévesztettem irányt. Az a fajta „összeomlást” emlegetés, ami nálunk megy, külföldön nincs. Ott van A-terv és B-terv, ha az egyik bedől, előveszik a másikat – gondolom most, hogy angol a tulajdonos, a Ferencvárosnál is van alternatíva.
Makó óta találkozott a klubgazda Kevin McCabe budapesti „erős emberével”, a technikai menedzser Bobby Davisonnal?
Nem. Miért, kellett volna?
Legfeljebb a B-verzió miatt – már ha tényleg van… Mr. McCabe mindenesetre néhány héttel ezelőtt, elébe menve az eseményeknek, azt nyilatkozta: „Akkor sem omlik össze a világ, ha esetleg most nem jutunk fel.”
Az angolok velünk ellentétben nem pánikolnak, nem kapkodnak. Másként gondolkodnak.
Kéthetes Csank-idézet következik: „Nagyon nehéz, de nem reménytelen…” Mikor és miről mondta?
A szolnoki vereség után a feljutásról.
Továbbra is tartja?
Az utolsó töltényig harcolunk. Többről van szó puszta matematikai esélynél, de meg kell jegyezzem: sok mindennek teljesülnie kell hozzá. Például riválisainknak hibázniuk kell. A balszerencsét tekintve a spiccen vagyunk, ideje lenne lekászálódni a „csúcsról”. Ilyen pechsorozatot – pedig eltöltöttem néhány évet a pályán – még egyetlen csapatommal sem éltem át. Tudom, valakinek ezért el kell vinnie a balhét – az a valaki pedig én vagyok.
Egyesek tudni vélik, már át is utalták a szerződése szerint az idény végéig önnek járó összeget.
Csak én nem tudok róla… Az előre odaadott pénzt el lehet felejteni a fociban, mellesleg mindig tartottam magam az elveimhez. Azaz ha a játékosaim nem kapták meg a pénzüket, én sem mentem a kasszához. Hogy néztem volna a szemükbe? Ezzel az átutalós sztorival két gubanc van: a kisebbik, hogy eddig nem jelzett a telefonom, a nagyobb, hogy nem adtam le számlát.
„Nem cserélnék magammal, az biztos.”
Ezt is én nyilatkoztam. Így igaz, most is tartom. Mellesleg más lenne a leányzó fekvése, ha már decemberben érvényes és eredményes lett volna a tender. Ha hamarabb megoldódott volna a klub helyzete, egyszerűen nyugodtabb körülmények között dolgozhattunk volna: az új tulajdonos legkésőbb márciusban rendezte volna a fennálló tartozásokat a játékosoknak, ami nyilván barátságosabb hangulatot biztosított volna a munka szempontjából, korábban érkeznek a próbajátékosok, esetleg mások, összejön az edzőtábor, megszervezzük az étkeztetést – ami egyébként elemi szintű kívánalom, és a korábbi csapataimnál nem is jelentett problémát. Az együttesnek minden nehézségtől függetlenül nyernie kellett, „győzelem vagy Szibéria” mottóval léptünk és lépünk pályára, ami, mondjuk, egy esetenként kétszáz néző előtt futballozó Szolnokra feltehetően nem érvényes. A legfőbb gond ezzel együtt az, hogy ennyiszer betlizünk, amit előzetesen azért sem hittem, mert ez a csapat jobb, mint az őszi volt.
Nem rémlik, hogy hat hónapja morogtak volna a játékosok a „túledzettség”, a fáradtság miatt. Egy már visszavonult magyar bajnok úszó barátom értesülve a „kimerülésről” harciasan kifakadt: „Tizenöt év alatt nem volt olyan nap, amikor ne ordíthattam volna a vízbe ugyanezt!”
Hozzám is eljutott ez a „fáradtságos” háttérzönge, csak nem szemtől szembe szituációban. Amúgy akadt már rá példa a praxisomban, hogy viszszahallottam hasonló „érvet” – akkor is a Fradi edzője voltam. A pályaedzőm, Csató Sándor egy-két klubnál a játékosom volt. Ő mondja néha álmodozva: „Mester, ha velünk is csak ennyi lett volna az edzés...”
Miért? Mi lenne a maiakkal, ha még akkor is kint lennének, amikor már bent vannak?
Felesleges hasonlítgatni: más az alapanyag, más a hozzáállás.
