Légből kapott dicséret

Van valami a vádban, hogy indulatokra enyhén szólva is hajlamos világunkban szívesebben vesszük észre a rosszat, mint a jót. Mifelénk, és a futballban különösen. Erre egyáltalán nem mentség, hogy valóban más az a játék, amit a tőlünk nyugatra eső, az unióban (egy család vagyunk…) is főszerepet játszó országokban űznek. Megengedem: az élvezhető(bb), szórakoztató(bb), és a valódi, nem ígéretekből, mentegetőzésekből felépülő sporthoz van köze.

Profi megfogalmazásban: megéri a pénzét.

A mi pályáinkon poroszkáló ifjak mások, van azonban valami, ami miatt feltétlenül érdemes megsimogatni a buksijukat. Míg kortársaik közül oly sokan az aluljárókban, plázákban, különféle füstös, dobbal és basszusal ellehetetlenített lebujokban múlatják az időt, cigarettáznak, isznak, a tűt pedig nem feltétlenül varrásra használják, ők naponta a friss levegőn gyakorlatoznak.

Nem lebecsülendő különbség ez, kérem, ráadásul még a hagyományőrzés is tetten érhető a gyerekeknél, elvégre a múlt század elején a német nyelvterületen dívó nap- és levegőkúrának (Freikörperkultur) olyan nagyságok voltak hívei, mint Kodály Zoltán és Bartók Béla; Bartók például fia visszaemlékezése szerint „már kora tavasztól igyekezett minél több időt a szabadban tölteni, lakásaink kertjében mindig kiválasztott magának egy olyan szélvédett helyet, ahol szabadon tudott dolgozni”.

Tehát napfény és jó levegő.

Ez lehetne a központi eleme a magyar futball megújhodásának, építeni lehet rájuk, pénz híján, licencügyeskedések nélkül is hozzáférhetők, barnul a bőr, tisztul a tüdő, bátran építhetjük a jövőnket a mélyeket lélegző ifjakra.

Légkúra – ebben biztosan felvesszük a versenyt a világ valamennyi országával (lásd még: a kontinentális éghajlat előnyei).

Arról nem beszélve, hogy most végre spórolhatnak is a klubok, a vizitdíj eltörlésével a légkúra újra ingyenes. És az fránya labda sem kellemetlenkedik örökkönörökké.

MALONYAI PÉTER