A sors kezében

Elhozta a jojót a játék boltból?Elhozta a jojót a játék boltból?

El. De honnan tud a jojóról?

Egy barátomtól, övé a bolt.

Jaj, nagyon kedves ember! Csapágyas jojót kerestem, nem volt neki, de meghozatta, és képzelje el, pénzt sem fogadott el érte, mert kiállítási mintadarab volt.

Melyik gyerek jojózik?

A legnagyobb, Csenge. A névnapjára kapja, kissé megkésve.

Akkor otthon jojóőrület lesz…

Meg hulahoppkarika és Rubik-kocka… Követjük mi a divatot, kérem. Hörcsögeink is vannak, ha jól számolom, most éppen tizennyolc.

Szép szám… Rágcsálóból különösen.

Kettővel indultunk, gyorsan lett három kölykük, aztán kilenc, majd hét, hármat elajándékoztunk, így állunk… De jó, hogy vannak, a gyerekek gondozzák, futtatják őket, jó nézni, milyen tudatosan teszik a dolgukat.

És az édesanyjuk?

A vívásra gondol?

Mi másra…

Mostanában nem a kedvenc témám, valahogy nem ad annyi örömöt, mint korábban, sőt: semmilyen örömöt sem szerez. Persze ez nem véletlen, hiszen nem úgy megy, ahogy szeretném. Tudtam, hogy nem lesznek könnyűek a pekingi kvalifikációs versenyek, de azért jobbra számítottam. Azt is tudom, hogy a kudarcok erősítik a lelket, szóval elméletileg felkészült vagyok, ám ez kevés a nyugalmamhoz. Gyakran eszembe jut, hogy az athéni aranyérem után abba kellett volna hagynom, hogy rosszul döntöttem, amikor a folytatást választottam.

Szerintem nincs jó vagy rossz döntés – elhatározás van. Sohasem derül ki ugyanis, mi lett volna, ha a másik utat választja az ember.

Persze, meg hát nem lennék világbajnok, ha abbahagyom, arról nem beszélve, hogy utólag mindig kiderül, mire jó egy-egy kudarc.

Például: örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy Atlantában nem nyertem meg az olimpiát.

Hogyhogy?

Ha aranyérmes vagyok, a férjem, gyerekeim apja nem mert volna randevút kérni tőlem, ezt meg is mondta. És ha mégis, nem biztos, hogy meg tudott volna győzni arról, hogy nem csak vívás van a világon, hogy mennyi szépséget rejtenek a hétköznapok.

Erre most, a kvalifikációs nehézségek idején is gondolhatna.

Nem kell rá gondolnom, már tudom. Csenge, Luca, Csanád, a férjem, a család – ez áll nálam a középpontban, ez természetes. De van egy feladatom, történetesen a páston, amit meg kell oldanom a legjobb tudásom szerint. Lehetőleg sikeresen, s itt a siker egyértelmű a pekingi indulás jogával.

Nem esélytelen, hiszen Szász Emese szinte biztosra mehet, ám a másik kvótára önnek éppen úgy van sansza, mint Nébald-Mincza Ildikónak és Hormay Adriennek.

Igaz, de én állok hármunk közül a legrosszabbul. Ötven-hatvan ranglistapontot kellene szereznem a hátralévő négy versenyen, hogy célba érjek. A hétvégi párizsi viadal után okosabb leszek, akkor szerintem már csak összesen egy hely lesz kiadó az olimpiai mezőnyben. Meglátjuk… Nem merek semmit se mondani, de az sem igaz, hogy pesszimista vagyok. Teszem a dolgomat, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés. És igyekszem nem okoskodni, nem gondolni arra, hogy ha újrakezdődne a szezon, másképpen csinálnék néhány dolgot. Például megoldanám, hogy ne legyek görcsös, mint voltam az első versenyeken. Egyébként az ad nekem némi erőt, hogy gyakran felidézem, az olimpián kétszer is csak egy tussal nyertem. Amit akkor megadott a sors, most elveszi, mert hosszú távon igazságos. De mire ez kiderül…

A szezon végén biztosan okosabb lesz, akárhogy is dőlnek el a dolgok.

Biztos, hogy fellélegzem majd, hiszen a rossz is jobb, mint a bizonytalanság.

A nemzetközi szövetség elnöke, Rene Roch azt mondta, járna önnek egy szabadkártya…

Szép gesztus, csak hát ez nem olyan egyszerű. Egyrészt csupán akkor lehetne szó róla, ha nincs két kvótás magyar, másrészt pedig az elnök úr csak javaslatot tehet az indulásra. Meg aztán azért sincs ínyemre a téma, mert Roch úr alighogy megtette a gesztusát, már hívogatott mindenki, hogy na látod, csak ott leszel az olimpián… Én pedig magyarázkodhattam. Az egyetlen pozitívum, hogy a férjem azonnal leszögezte, nála szabadkártyám van.

Érzek némi keserűséget a hangjában, pedig a győzelmei után viszszatérően arról beszélt, hogy ha egy nappal előbb vagy később van a verseny, akkor korántsem biztos, hogy nyert volna.

Ezt most is tartom, s tartani fogom a szezon után is, akármi lesz a vége. Mondtam, tudok én mindent, elméletileg a csúcson vagyok, csak éppen a nagy tudás ellenére nehéz érzelmileg stabilan átélni a jelent. Az ilyesmi jellemző az érzékeny emberekre, ezzel is tisztában vagyok – csak hogy egy újabb okossággal szolgáljak. Nem látok a jövőbe, elfogadom, amit a sors ad és elvesz, de mindennél jobban szeretném elkerülni, hogy úgy gondoljak vissza az elmúlt három esztendőre, felesleges volt benne a vívás. De erről már beszéltem, azt hiszem…

Mondta, de ha már újra előhozta, idekívánkozik, hogy az Athén utáni döntése előtt nyilván ezer és egy érvet sorakoztatott fel a folytatás mellett és ellene, aztán mérleget vont, és határozott. Magyarán: nem véletlenül halasztotta el a búcsút.

Igaz, én mégis félek. De ijedtség nincs bennem, azt hiszem, ez fontosabb. A többi…? A többit pedig meglátjuk. Mindig a következő lépés a fontos, most a párizsi verseny. Mert agyalhatok én akármennyit, vívó vagyok, a páston kell megfelelnem a saját kérdéseimre is.

Egyéniben két olimpiai és egy világbajnoki aranynyal felvértezve.

Tényleg… Nem is olyan rossz hátország, ugye?