Hungary, vazze…

Április 18-án csak egy pillanat ra hunytam le a szemem…

…és Michel Platini óvatosan feltépi a borítékot. Nem lehetne gyorsabban? Apám, ha a pályán is ilyen lassú lettél volna… Nyissad már, csigazabáló!

Na végre, már látszik az első betű…

I? Nem!

H? Hé, fiúk, ez H?! Hát persze, hogy H!

Ha-ha: nem Hitaly, nem Hpoland és nem is Hukraine. Hanem Hungary! Hungary, vazze, Hungary!

Megkaptuk! Harmadszorra megkaptuk! Persze megkaphattuk volna először és másodszor is, hiszen elképesztően erős és hiteles volt mindkét pályázat, de most már mindegy: a lényeg, hogy 2012ben hozzánk jön Európa. No meg a horvátokhoz, ám azt ők sem tagadják, hogy az oldalvizünkön eveztek be. Van egy tűrhetően focizó válogatottjuk, néhány aranyos dalmatájuk, ennyi.

Bezzeg mi. Hogy mennyire komolyak voltak a szándékaink, azt az UEFA szakemberei abból is lemérhették: amit az első, majd a második kandidálás során ígértünk, most is tartottuk, seperc felhúzunk stadionokat, utakat, szállodákat, repülőtereket, meg mindent, ami csak kell egy Eb-rendezéshez (a kisujjunkban van az egész, hisz olimpiára készülünk). És persze építünk válogatottat is: 2012-re lesz kész, a budapesti döntőben mindenki meglássa!

Szóval megkaptuk, ami járt. Elő a pezsgőkkel és a kevertekkel. Azért túlzásba ne vigyük az ünneplést, ne csináljunk úgy, mintha nem számítottunk volna rá. Április 18-a előtt mást se hallottunk, minthogy „bizakodva várhatjuk a döntést”, hogy „nőttek az esélyeink”, meg hogy „a fél világ nekünk szurkol” – Kenya speciel nem, de Japán igen; az oszakai Hacuka család, például esténként azért fohászkodott Buddhához, hogy Magyarország adhasson otthont az Európa-bajnokságnak.

Különben is: mit akartak az olaszok? Rendben, ők nyerték a legutóbbi világbajnokságot, csakhogy egy: ez Eb, nem vb, az egyiknek semmi köze a másikhoz; kettő: annyi, de annyi botrány és nevetséges ügy jellemzi őket, hogy a helyükben utánanéznék a szótárban, mit jelent a rend, a fegyelem és a törvényesség fogalma.

Próbálkoztak a lengyelek és az ukránok is, mi? Esélyük annyi volt, mint Fekete Dákónak, izé, Pákónak arra, hogy megtanuljon magyarul. Az ukránokról azért kiderült, nem véletlenül ukránok, elhozták a Klicsko fiúkat, hátha beremeg tőlük az UEFA. Balfácánok, nem sejtették, hogy az UEFA-t kemény fából faragták, nincs az a pénz vagy kucsmagyár, amiért akár csak egy szavazatot is lecsípne a magyaroktól. A lengyeleknek legalább volt eszük: azzal igyekeztek rávenni minket a visszalépésre, hogy ha megtesszük, akkor 2012-ben, a nyitó meccs szünetében elárulják, hol találjuk meg a Varsóban elveszett Somlót, de a szokatlanul népes küldöttség egyik – információink szerint – Omega-rajongó tagja erre azt mondta: ez már lejárt lemez. Abban a pillanatban úgy tetszett, ennyi volt a magyar–lengyel barátságnak, és tényleg.

Merthogy az olaszok, a lengyelek és az ukránok képtelenek voltak megemészteni: az UEFA illetékes bizottságát olyannyira meghatotta Simonyi

Károly űrből küldött üzenete, továbbá a valóban nem Semmi-Kis Tünde helyszíni mosolya, hogy a megjósolt 11 voks helyett mind a tizenkettőt begyűjtöttük. Utóbb azt is megsúgták a döntéshozók: életükben nem olvastak olyan izgalmas pályázati anyagot, amilyen a mi 13 ezer oldalasunk volt, bár alig bírták felemelni, le sem tudták tenni, ráadásul – feszítettek büszkén– még a bicepszük megnagyobbodását is nekünk köszönhetik.

Szóval Cardiffban jó volt magyarnak lenni…

…Két és fél éves fiam rázza a vállam: „Apa, ébresztő, pisilni kell, vedd ki a kezed a biliből”. Hol vagyok? Ja, itthon. És az Eb? Hol volt, hol nem volt – H nem volt…