Nem repesett a boldogságtól, de nem is volt túlságosan elkeseredett a magyar válogatott az oroszoktól elszenvedett vereség (36–35) másnapján. A lányok és a csapat vezetői aludtak egyet a történtekre, reálisan értékelték az eddig bejárt utat és a hét végén még rájuk váró feladatokat. Németh András szövetségi kapitány elmondta, hogy a végső mérleget egyelőre korai lenne megvonni, viszont elismerte: együttesünk legmerészebb álmai (és a talán túlzó elvárások) nem teljesültek, hiszen lemaradtunk az éremcsatákról.
„A legfontosabb célunkat már elértük – mondta –, szerepelhetünk a márciusi olimpiai selejtezőn, és a további két párizsi találkozónkat már arra használjuk, hogy a tavaszi tornára készüljünk. Csapatunkat annak ellenére a világ legjobbjai közé vártam, hogy a szoros versenynaptár miatt nagyon kevés időnk volt a közös felkészülésre. Semmi ok sincs a lányok elmarasztalására, mert tisztességesen felkészültek a vébére, és eddig becsülettel helytálltak. Remekül teljesített Pálinger Katalin, Tóth Tímea, Görbicz Anita, és társaik többségével is elégedett lehettem, akinél pedig előfordultak hullámvölgyek, az akarattal ott sem volt gond.”
A legfontosabbnak mondott meccsen, a negyeddöntőben oroszok mégis érvényesíteni tudták óriási erőnléti fölényüket, és a 22–20-ra elvesztett első félidő után 16–13-ra megnyerték a harcosabb, fordulatosabb másodikat.
Az első játékrész közepétől több kisebb dráma történt a pályán, s ezek a gólszériákon, fordulatokon keresztül érzékeltethetőek a legjobban.
22. p.:17–11 +6
26. p.:17–18 –1
29. p.:21–19 +2
36. p.:27–23 +4
44. p.:28–29 –1
52. p.:34–31 +3
58. p.:34–36 –2
A magyarok többször elhúztak, ám Natalja Sipilova (7 gól 8 kísérletből), Jekatyerina Andrjusina (7/9) és Polina Vjahirjeva (5/7) vezérletével az oroszok is jelesre vizsgáztak küzdeni tudásból. A hajrá perceiben az utolsó erejüket összeszedő magyarok már képtelenek voltak tökéletesen összpontosítani, néhány labdát elszórtak, ami elegendő volt az orosz sikerhez.
Az eddigi nyolc mérkőzésen váltakozó sikerrel és ingadozó teljesítménnyel jutott túl az együttes. Többször is előfordult, hogy érthetetlen negatív sorozatok miatt került hátrányba, amelyekre olykor a kapitány is nehezen talált magyarázatot.
„Mindig keresem a gondjaink okát, hogy aztán okulhassunk belőlük, de közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy csapatom pozitív szériákra is képes volt – folytatta Németh András. – A legjobb példa az oroszok elleni meccs, mert ezen elolvadt a hatgólos előnyünk, amelyet azonban korábban hat nullás sorozattal kellett megszereznünk. Az a laposan kidolgozott taktikai elképzeléseink valamennyi meccsünkön jók voltak, és rendre előnyre tettünk szert, amikor széthúztuk ellenfelünk védőfalát, valamint harcosan, sokat mozogva védekeztünk, kapusunk pedig klaszszishoz méltóan védett. Az viszont sosem fordulhat elő, hogy a magyar válogatott számolgat, kalkulál, mert valamennyi mérkőzésen csak egy célja lehet – a győzelem.”
A „matekozás” kérdését már annak idején is visszautasította a kapitány, aki leszögezte, ez a Dél-Koreától elszenvedett vereségnél sem vetődhetett fel. Viszszatérve a negyeddöntőre, válogatottunk a tőle elvárható maximumot nyújtotta Oroszországgal szemben, ám ezúttal a sok kiemelkedő egyéni teljesítmény sem volt elegendő a továbbjutáshoz. A kulcsjátékosok (Pálinger Katalin, Tóth Tímea, Görbicz Anita) vezérletével a csapat valamennyi tagja óriási igyekezettel kézilabdázott. Szamoránsky Piroska és lábsérüléséig Kovacsicz Mónika támadásban és védekezésben egyaránt karakteresen játszott, Szűcs Gabriella főként a védekezésben segített, a balszélsők igyekeztek kamatoztatni gyorsaságukat, és a gyengébben szereplő Mehlmann Ibolya is iparkodott.
„Nem lenne teljes a kép, ha az oroszok győzelme kapcsán megfeledkeznénk a bírók feltűnő és hatékony közreműködéséről –
vélekedett Németh András. – Ez
a szlovén kettős már másodszor vezethetett mérkőzést nekünk, és a németekkel vívott csatánkba is gorombán belenyúlt. Ezúttal másodszor pecsételték meg a sorsunkat, mert a hajráig úgy kézilabdáztunk, ahogyan elképzeltük, ám ettől kezdve az ő akaratuk érvényesült. Az oroszoknál nem vették észre a lépéshibákat, tévesen ítélték meg a kiállításokat, a kétes helyzeteket pedig rendre a mi kárunkra döntötték el. Ennek ellenére a vébén megmutattuk, hogy lépést tartunk a világ legjobbjaival.”
A mai kézilabda egyik fontos pillére a lerohanás, illetve a vetélytárs gyors indításainak megakadályozása. Ebben a mieink sokáig élen jártak, hiszen a vezető klubcsapatok (FTC, Győr, Dunaferr, Debrecen) szintén erre, valamint az erőszakos védekezésre alapozzák taktikájukat.
„A vébén is ez volt az együttes célja, ugyanakkor a mindenkori ellenfél taktikáját is gondosan elemeztük – mondta a kapitány. – Pontosan megbeszéltük a teendőket, ám a megvalósítás olykor akadozott, mert mentálisan nem volt mindig minden játékosunk hatvan percig százszázalékos. A hiányérzetem több poszt kapcsán megmaradt, illetve nem sokat enyhült.”
A továbbiakkal kapcsolatban a lényeget Sinka László csapatvezető foglalta össze. Szerinte a legfontosabb, hogy a csapat megszerezze az 5. helyet, mert ezzel lépéselőnybe kerülne vetélytársaival szemben a márciusi olimpiai selejtezőtorna rendezési jogának megpályázásakor (három négycsapatos csoportból két-két együttes kvalifikál Pekingre). A pályázatot már valamennyi érdekelt (a vb-n nyolcba kerülő csapatok, kivéve az Ebaranyérmes norvégokat) beadta az IHF-nek, amelynek elnöksége a hírek szerint hétfőn dönt.