Előny a fogadónál

„Ha nem maradunk hűek azokhoz az értékekhez, amelyeken a tenisz alapszik, a sportágnak vége”

– kongatta meg avészharangot november elsején Étienne de Villiers, a férfi profi tenisz csúcsszervezetének elnöke az elmúlt hónapokban egyre inkább elhatalmasodó fogadási botrány kapcsán. Az ATP-főnök egy londoni konferencián pengetett drámai húrokat, és valószínűleg nem bánta, hogy senki sem kérdezte meg tőle, az elmúlt években miért nem volt éberebb az általa elnökölt grémium.

A botrány, mint ismeretes, augusztus elején egy lengyelországi tornán robbant ki, amikor a Betfair internetes fogadásközvetítő iroda felfüggesztette a nyeremények kifizetését a Nyikolaj Davigyenko–Martin Vassallo Argüello találkozó után. A meccset az argentin nyerte meg, miután Davigyenko a harmadik szett elején sérülésre hivatkozva feladta az összecsapást. A Betfair gyanúját az keltette fel, hogy miután az orosz kényelmesen hozta az első szettet, Argüellóra az ilyenkor jellemző pénzösszeg tízszeresét (7 millió dollárt) tették fel. A fogadók tehát tudhattak valamit. Az érintettek persze tagadták, hogy közük lenne a tippekhez, de az ügy ráirányította a figyelmet a férfitenisz legnagyobb rákfenéjére.

A korábbi években ugyanis sikerrel bagatellizálták, intézték el házon belül, vagy épp söpörték a szőnyeg alá a hasonló eseteket. Gyanús találkozók voltak addig is – egy titkos vizsgálat legalább 138 ilyet tárt fel, köztük a 2005-ös Australian Open negyeddöntőjének egyik meccsét. 2003 nyarán már vizsgálódott is az ATP (többek között a spanyol Feliciano López és az egyébként közismerten kiváló orosz maffiakapcsolatokat ápoló Kafelnyikov is gyanúba keveredett), de nem sikerült összefüggést találni a tippelők és a teniszezők közt – pedig nagy az esélye, hogy edzők, barátok, ismerősök útján néhányan maguk ellen fogadtak. Így aztán csak szorosabb ellenőrzés és bátortalan fenyegetőzés következett, mígnem Davigyenkóék augusztusi esetével kidőlt a csontváz a szekrényből.

Az ATP azonnal körlevelet küldött valamennyi játékosnak, örökös eltiltást ígérve azoknak, akiket bűnösnek találnak bundaügyben (lapzártánkig ilyen eset nem volt), de ennél fontosabb, hogy egyre több teniszező jelentette ki nyilvánosan – legtöbben csak homályosan, konkrétumok nélkül –, hogy hallott már vesztegetési ügyekről, s őt magát is próbálták már megvesztegetni. A szellemet ezután már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba.

A profi teniszezők szervezete az előre menekülés stratégiáját választotta – főképp miután maga a legendás John McEnroe is földig lehordta az ATP vezetőit a korábbi tehetetlenkedés miatt. Az eddigieknél is szigorúbban figyelnek majd minden gyanús fogadási eseményt, kapcsolatba lépnek az ilyen esetek kivizsgálásában más sportágakban már nagy tapasztalatokat szerző szervekkel, és a zéró tolerancia hangzatos elvét is meghirdették, bízva abban, hogy ezek hatására visszahőkölnek az elszemtelenedett fogadók és teniszezők.

Csak egy a baj: feltűnés nélkül „leadni” egy teniszmeccset a világ legegyszerűbb dolga. Nem kell osztozni a csapattársakkal, nem kell lefizetni a bírót, elég egy-két rosszul sikerült labdamenet, vagy egy később hirtelen elpárolgó sérülés, és megvan az előre megbeszélt zakó.

(Persze nem árt vigyázni: a grúz Irakli Labadze néhány éve 110 ezer dolláros büntetést kapott, annyira feltűnően nem akart nyerni, a múlt héten pedig az úgy látszik,

minden ilyesmibe belekeveredő Davigyenko fizetett kétezer dollárt, amiért olyan rosszul adogatott, hogy a mérkőzésvezetőnek kellett figyelmeztetnie. Az orosz persze fel volt háborodva.) Bizonyítani pedig a vesztegetés és a szándékos vereség tényét gyakorlatilag lehetetlen.

Ezzel együtt az éljátékosok óvatosan fogalmaznak. A brit Andy Murraytől a német Tommy Haasig mindannyian csak annyit hajlandóak elárulni, hogy hallottak rebesgetni megbundázott mérkőzésekről, de ők maguk sohasem találkoztak ilyesmivel. Ez persze érthető: épp eleget keresnek ahhoz, hogy ne szoruljanak rá a csalással megkereshető pénzre, ha pedig túl sokat árulnak el, könnyen bajba kerülhetnek.

A teniszfogadások ugyanis nem csak a gyors meggazdagodást kereső teniszezők vagy az élelmes edzők játékai. „Egy olasz és egy keleti blokkbeli bűnszervezetről van szó” – árultael az osztrák Werner Eschauer, míg Haas talányosan csak enynyit mondott: „Mindannyian tudjuk, mely országokban kell keresni őket.”

Az éljátékosok tehát nagyrészt tiszták – már ha fenntartjuk Davigyenko ártatlanságát. A mögöttük lévő harmadik-negyedik vonalban azonban százával tülekednek azok, akiknek csak egykét jó évre futja a jobban fizető versenyeken, utána nyomtalanul eltűnnek, miközben azon küszködnek, hogy valahogyan megkeressék az egész éves utazás és versenyzés több tízezer dolláros költségeit. A fogadóirodáknál egy kis challengerverseny ugyanúgy fizet, mint a wimbledoni döntő, nem csoda hát, hogy elsősorban ezeket a játékosokat környékezik meg a bűnözők. Emellett számos olasz teniszezőről derült ki, hogy rendszeres látogatója a fogadásokra szakosodott honlapoknak, a különféle híreszteléseknek pedig végképp se szeri, se száma. Bizonyítani azonban semmit sem lehet.

A helyzet várhatóan a jövőben sem javul sokat. Az internetes teniszfogadás nagy üzlet – csak az idei wimbledoni döntő esetében ötmillió dollár cserélt gazdát. Bár egyes irodák a kisebb tornák első fordulóit levették a kínálatból, amíg valakit tetten nem érnek, vagy őszintén be nem vall mindent, mindig a csalók lesznek előnyben.