Padlóra köpni tilos!

A Fradi – MLSZ sugallta – házirendjében leginkább az fog meg, hogy a „sportszakember” titulust használja. Figyelvén a magyar futball történéseit, lesve, nyomozva a nívót, a tudást, az elkötelezettséget, az elhivatottságot, követve, amennyire lehet, a követhetetlen viszonyokat, enyhén szólva is barokkos túlzás a „szakember” kitétel.

Aránytévesztés a javából. Hosszasan böngésztem a hatályos alkotmányt, de egyetlen betűt sem találtam arról, hogy a futballszövetség elöljáróit csak tisztelet és csodálat illeti meg.

Szó esik viszont a jogok között olyan elhanyagolható semmiségről, mint például a szabad véleménynyilvánítás.

Természetesen nem korlátlanul, ám a védendő értékek között még csak utalás sincs arra, hogy különleges bánásmód illeti meg azt, akit egy hol viharos, hol beletörődő, hol gyalázkodó közgyűlés rövidebb vagy hosszabb időre pajzsra emel.

A cezaromániára és a személyi kultuszra hajazó MLSZ–FTC közös rendtartás különleges dokumentum a magyar közéletben, kuriózum a javából.

Hogy mennyire, ahhoz legyen elég annyi, hogy még az 1949. évi, sztálinistaként emlegetett alkotmány sem vette a bátorságot, hogy személyeket, tisztségviselőket emeljen ki a tiszteletre, pedig attól a kortól nem volt idegen a bálványimádás kötelezettsége.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy szabadon gyalázhatók a futballvezérek, ám ha sérelem éri őket, éppen annyi joguk van a hatósági védelemre, mint mindenki másnak.

Mondjuk a drukkernek, aki lassan már csak akkor merészkedhet ki a lepusztult stadionokba, ha először is hűbérurának ismeri el az MLSZ elnökét, földig hajol udvartartása előtt, majd megfogadja, hogy nem köp a padlóra, naponta kipucolja a cipőjét, reggel-este fogat mos, kimelegedve nem iszik hideg vizet.

Nevetséges. A rend a fontos, kérem – nem a rendtartás.